Így támogatja az Európai Unió a Jobbikot

2013 január 31. | Szerző: Political Radical

A magyarországi szélsőjobb rossz hírét jelzi, hogy Róma nemrég a Colosseum elsötétítésével tiltakozott a Jobbik eszméi ellen. Az Európai Unió ugyanakkor épp pénzügyi támogatást készül adni annak az európai pártszövetségnek, amelynek a Jobbik is tagja. Az alábbiakban a folyamatban lévő ügy politikai hátterét vizsgáljuk.

Két hét van még hátra az európai szintű politikai pártszövetségeket segítő juttatások megítéléséről szóló európai parlamenti (EP) döntésig. Az uniós támogatásokra olyan szélsőjobboldali pártcsaládok is igényt tartanak, mint az Európai Szabadság Szövetsége (European Allience of Freedom, EAF), illetve – a Jobbikot is soraiban tudó – Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége (Alliance of European National Movements, AENM).

A szélsőjobboldali pártok európai szintű tömörülései

Az EP-ben a pártok vagy képviselőcsoportokba tömörülnek, vagy függetlenként képviselik választóikat. Az EP hét képviselőcsoportja – a független (Non-Inscri, NI) képviselőkkel szemben – érdemben képes befolyásolni az európai jogalkotást. Egy képviselőcsoport létrehozásához legalább 25 európai parlamenti képviselő szükséges, akiknek a tagállamok legalább egynegyedéből kell érkezniük.

Mivel a szélsőjobboldali pártok világképe változatos nemzeti mitológiákra épül, gyakran egymással szemben is kirekesztőek, ezért nehezen férnek meg a nagy nemzetközi frakciókban. Erre jó példa a szélsőjobboldali pártokat is magában foglaló európai parlamenti képviselőcsoport, a francia FN és a flamand Vlaams Blok által kezdeményezett Identitás, Hagyomány és Önrendelkezés (Identity, Tradition and Sovreignity, ITS) csoport sorsa. Az ITS 2007-es megalakulását ironikus módon az tette lehetővé, hogy a francia és a flamand radikális pártok szövetségre léptek azon új román és bolgár tagállamok szélsőjobboldali képviselőivel, akik országainak uniós csatlakozását egyébként ellenezték. A csoport azonban nem volt hosszú életű: az olasz Alessandra Mussolini és a román pártagok belső vitájának következtében nem sokkal a megalakulása után felbomlott.

A 2009-ben megválasztott EP-ben a brit euroszkeptikus UKIP dominálta Europe of Freedom and Democracy csoport foglal magában néhány szélsőjobboldaliként meghatározható szerveződést, mint a Szlovák Nemzeti Párt (SNS), a görög LAOS, illetve az olasz Lega Nord. Összességében mégis azt állapíthatjuk meg, hogy a szélsőjobboldalnak nincs egységes képviselete az EP-ben.

Nem csak a brüsszeli és a strasbourgi üléstermekben jöhetnek azonban létre pártszövetségek, hanem az EP-n kívül is. Az ilyen jellegű kooperációhoz szintén szükséges, hogy a pártcsalád a tagállamok legalább egynegyedét lefedje, ám képviselőinek nem feltétlenül kell, hogy mind az EP-ből kerüljenek ki, hanem azok országos vagy regionális parlamenti képviselők is lehetnek (önkormányzatiak azonban nem).

A támogatás mértéke és indoka

Az Európai Unió vezetői azért szorgalmazzák az európai pártszövetségek alapítását, mivel úgy vélik: ezek fontos tényezői az európai integrációnak, valamint „hozzájárulnak az európaiság-tudat kialakításához”. Az EP ezért 2004 óta jelentős pénzügyi juttatásokkal is segíti az európai pártcsaládok szerveződését. Tavaly az EP 11 ilyen szövetséget ismert el,  összesen mintegy 18,9 millió euróval támogatva működésüket, illetve további 12 milliót különített el az azokhoz tartozó alapítványok részére. A pártok és alapítványaik a számukra elkülönített juttatást uniós kampányokra, értekezletek szervezésére, valamint kutatások megrendelésére költhetik. Kis kreativitással tehát mindarra, amire egy párt belpolitikai propagandagépezetének működéséhez szükség van.

A támogatások oroszlánrésze a nagy pártcsaládokhoz kerül, ilyenek az Európai Néppárt (EPP) vagy a szocialisták (PES), amelyeket 6,4, illetve 4,3 millió euróval támogatott az EP a 2012-es közös költségvetéséből. A juttatásokra igényt tartó kisebbek között azonban az utóbbi években megjelentek a szélsőjobboldal európai szintű szövetségei is.

Elsőként 2011-ben kapott támogatását az Európai Szabadság Szövetsége (European Alliance of Freedom – EAF), amelynek elnökségében Franz Obermayr (FÖP) és Jean-Marine Le Pen (FN) ül. Az EAF vezetőségének további tagjai a Svéd Demokraták, a belga Vlaams Belang szélsőséges pártjaiból kerültek ki. Az EP csaknem 380 ezer euróval támogatta a pártot a 2011-es és a 2012-es évben is.

2012-ben további két szélsőjobbolali európai pártszövetség is alakult: az egyik a Mozgalom az Európai Szabadságért és Demokráciáért (Movement for a Europe of Liberties and Democracy, MELD), amely olyan radikális pártokat foglal magában, mint a Dán Néppárt és a szlovák SNS; a másik pedig az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége (Alliance of European National Movements, AENM), amelynek alapító tagjai között a Brit Nemzeti Párt, az olasz Fiamma Tricolore és a Jobbik is szerepel. A két pártszövetség 620 ezer, illetve 280 ezer euró támogatást kapott tavaly. Érdekesség, hogy az AENM vezetőségébe tartozik Jean-Marie Le Pen (Jean-Marine Le Pen apja) is, így az Európai Parlament egyszerre két tömörülésen – az EAF-en és az AENM-en – keresztül is támogatja a francia Nemzeti Frontot (és kis túlzással a Le Pen családot).

Egyelőre kevés a nyilvánosság számára is elérhető információ arról, hogy az európai integrációt ellenző pártok miként használják fel az EU-tól kapott pénzeket. A MELD honlapja például eddig egyetlen tanulmány megrendeléséről vagy kampányaktivitásról sem számolt be, míg az AENM-nek jelenleg még saját honlapja sincs. A három radikális pártszövetség közül csupán az EAF-nél követhető jelentősebb nyilvános politikai tevékenység. A párt aktivitásai közé tartozik egy 2011. áprilisi konferencia, ami A szigorú bevándorláspolitika eredményes címmel került megrendezésre Antwerpenben. A konferenciát népszerűsítő plakáton egy fehér birka szerepelt, amint az épp kirúgja a török és a marokkói birkát az európai zászlóval jelzett területekről. Ugyanezen év szeptemberében pedig az EAF Horvátországban folytatott „felvilágosító” kampánykörutat azzal a céllal, hogy informálja a lakosságot az uniós tagság kártékonyságáról, és arra buzdítsa (egyébként sikertelenül) a horvátokat, hogy szavazzanak nemmel a 2012-es EU-s tagságról szóló népszavazáson.

Tiltakozások kezdődtek

A nyíltan EU-ellenes pártokat tömörítő szervezetek uniós közpénzből való támogatása azért is ellentmondásos, mert ezek a pártok aktívan hozzájárulnak az Európai Unión belüli feszültségkeltéshez és az egyes nemzetek közötti gyűlölet szításához. A brit Hope not Hate elnevezésű civil szervezet ezért januárban petíciót nyújtott be az EP képviselőihez, hogy azok indítványozzák a szélsőjobboldali pártok EP-juttatásokra való jogosultságának felülvizsgálását, hogy azok megfelelnek-e a pártfinanszírozási jogszabályoknak. A tavaly ősszel szigorított jogszabály értelmében ugyanis csak olyan európai párt kaphat támogatatást az EP-től, amely tiszteletben tartja a „demokrácia, a jogállamiság és az alapvető jogok védelmét.”

2013. január 14-én 5 képviselőcsoport vezetői indítványozták az EAF és az AENM felülvizsgálásának kezdeményezését Martin Schultznál, az EP elnökénél. Az említett képviselőcsoportok között szerepel az Európai Néppárt, a Szocialisták és Demokraták, az Európai Liberálisok és Demokraták Szövetsége, a Zöldek, és az Európai Egyesült Baloldal is. A petíciót jelenleg 175 EP-képviselő írta alá, így már csak 14 szignó szükséges ahhoz, hogy az Schultz kikérhesse a Parlament Jogi Szolgálat tanácsát a két EP-n kívüli szélsőjobboldali pártszövetség jogosultságával kapcsolatban – még mielőtt az újabb juttatásokról szóló döntés megszületne.

Politikai és társadalmi stratégiák a szélsőjobboldal ellen Lengyelországban

2013 január 25. | Szerző: Political Radical

A szélsőjobboldali pártok eltűnése a lengyel politikai életből nem könyvelhető el a rasszizmus és az antiszemitizmus elleni stratégiák sikertörténeteként – állítja vendégszerzőnk, Michał Bilewicz, a Varsói Egyetem Előítéleteket Kutató Központjának vezetője.

A lengyel politika jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedben. Az új évezred küszöbét viszonylag sokrétű politikai színtérrel lépte át az ország, amely magába foglalta a szociáldemokratákat és a kisgazdapártokat a baloldalon, a kereszténydemokratákat a jobbközépen, valamint különböző nacionalista pártokat a szélsőjobboldalon. Az Európai Unióhoz való csatlakozás idején a politikai élet elsősorban az európai integrációhoz való attitűdök alapján szerveződött újjá. Az uniós tagságot kifejezetten ellenezve különböző szélsőjobboldali pártok jelentek meg, amelyek közül a Lengyel Családok Ligája és az Önvédelem emelkedett ki. Ezek a pártok a csatlakozás előtti vitákat használták fel választói bázisuk felépítésére és mobilizációjára.

A Lengyel Családok Ligája és az Önvédelem párt

Az Önvédelem számos tagja egy nyíltan antiszemita felsőoktatási intézménnyel, az Ukrán Nemzetközi Akadémiával állt kapcsolatban. A szervezet a 2005-ös választások idején számos szélsőséges nézetéről ismert politikust üdvözölt soraiban a Nemzeti Pártból, és együttműködött olyan történelmi antiszemita személyiségekkel, mint Bohdan Poreba és Ryszard Filipski. A lengyel parlamentben, a Szejmben az Önvédelem meghatározó egyéniségévé Mateusz Piskorski, egykori sámánista vezér vált. Európa-ellenes, illetve orosz- és beloruszpárti álláspontja mellett a párt végig kitartott a parlamentben.

Az Önvédelemnél is szélsőségesebb vonalat képviselt a Lengyel Családok Ligája. A Ligát a főként a háború előtti nacionalista és antiszemita mozgalom nevét viselő Nemzeti Párt és Nemzeti Demokrata Párt tagjai alapították. A Lengyel Családok Ligájának ifjúsági szervezete, az Összlengyel Ifjúság egy háború előtti ifjúsági mozgalomra emlékeztetett, amely akkoriban erőszakos antiszemita cselekményeiről vált ismertté. A megújult Liga vezetőségébe holokausztrelativizálók (Ryszard Bender), homofób ideológusok (Mirosław Orzechowski, Wojciech Wierzejski) és egykori neonáci szkinhedek (Piotr Farfał) ültek be.

A két párt 2006 és 2007 között a jobboldali populista Jog és Igazságosság pártjával együtt kormányzott. E koalíció nevéhez köthető a lengyel oktatásügy „megreformálása”, a toleranciaoktatás kivonása a tananyagból, illetve különböző személyi változtatások foganatosítása a tanárokat továbbképző intézetekben.

Miután a 2007-es választásokon már csak 1,5, illetve 1,3 százalékot szereztek, mindkét párt eltűnt a politikai színtérről. Csalódott szavazóik egy része ekkor már távolmaradt a szavazófülkéktől, mások a jobboldali pártok valamelyikéhez vándoroltak, főként a Jog és Igazságossághoz, kisebb részben a Polgári Platformhoz.

A 2005-ös parlamenti választásoktól kezdve a politikai színtér két fő rivális párt csataterévé változott, amelyet a Lengyelországról alkotott jövőkép osztott meg. Az egyik oldal a szolidáris, a másik pedig a liberális állam kiépítését támogatta. Mindez eltávolította a szélsőjobboldali agendát a lengyel politikai viták középpontjából, és új témák váltak a lengyel közbeszéd meghatározó kiindulópontjává. A szélsőjobboldali eszmék és fogalmak fokozatosan háttérbe szorultak.

Szélsőjobboldal elleni stratégiák

A szélsőjobboldali pártok eltűnése a lengyel politikai életből mégsem könyvelhető el a rasszizmus, a xenofóbia, és az antiszemitizmus elleni stratégiák sikertörténeteként. A lengyel jogszolgáltatás általában passzív a gyűlöletbeszédet kriminalizáló törvények alkalmazását illetően. A legismertebb ügyészség által visszautasított kivizsgálási kérelmek közé tartozik többek között egy holokauszttagadó eset 2000-ből, illetve a varsói Antyk, antiszemita könyvesbolt ügye 2003-ból. Ez utóbbi esetben a varsói helyi bíróság kijelentette, hogy „a bolttulajdonos csupán az olvasók tájékoztatására törekedett más, bizonyos esetben talán kontroverz szemlélet terjesztésével”.

A rasszizmus visszaszorítására tett sikertelen kísérletek a labdarúgás terén is megfigyelhetőek. 1989 után a lengyel stadionok a szélsőjobboldal bástyai lettek. Az UEFA a 2012-es lengyelországi Labdarúgó Európa-bajnokság idején nemzetközi (UEFA, FIFA) és helyi civil szervezetekkel („Soha többé” társaság) karöltve kampányt is folytatott a fajgyűlölet ellen („Rúgjuk ki a rasszizmust a stadionokból!”, „Tiszteld a sokszínűséget!”). A lengyel futball-huliganizmusban azonban továbbra is meghatározó szerepet tölt be a xenofób és a rasszista retorika. Erről a témáról külön dokumentumfilm is készült a BBC-n „Stadiums of Hate” címmel.

Bár a toleranciaoktatás, illetve a diszkriminációellenes tréningek mára igen elterjedtté és támogatottá váltak Lengyelországban (pl. a Stefan Batory Foundation), az eredmények egyelőre nem túl látványosak. Noha a toleranciára nevelő oktatási programok jól kidolgozottak, nincsenek megfelelően integrálva a közoktatás rendszerébe. A hatékony végrehajtás hiányában így múzeumok, emlékhelyek és közhasznú szervezetek (mint pl. a Nemzetek Közötti Párbeszéd Fóruma) próbálják a formális oktatás hiányosságait pótolni, például a holokauszt témájával kapcsolatban. A toleranciaoktatás megjelenik a nagyvárosi központokon kívül is, ahol helyi szociális szakemberek fejlesztenek ki saját közösségeik számára oktatási projekteket, ezek a jó gyakorlatok azonban eddig nem eredményezték a más etnikai és vallási csoportokkal szemben megnyilvánuló ellenérzések megváltozását. A kutatási eredmények mind azt mutatják, hogy az antiszemita és a xenofób attitűdök mértéke továbbra sem jelentéktelen a lengyel társadalomban, annak ellenére sem, hogy jelenleg nincs érdemi politikai képviseletük.

Kinyilvánítatlan előítéletek és konspirációs elméletek

A szélsőséges pártok hanyatlása tehát, úgy tűnik, nem a szélsőjobb-ellenes szervezetek tevékenységének vagy valamiféle alulról szerveződő társadalmi változásnak köszönhető. A lengyel szélsőjobb felbomlását sokkal inkább az említett pártok botrányai, rossz struktúrái és a párton belüli vitái eredményezték. Az Önvédelem korrupciós ügyei, illetve a Lengyel Családok Ligájának megdöbbentő koalíciója (európai szinten a Declan Ganley Libertas mozgalommal), valamint a fő véleményformálóként működő rádió, a Maryja támogatásának elvesztése zavart okozott a pártok potenciális szavazói körében.

Ezt az általános zavarodottságot jól tükrözte az Előítéleteket Kutató Központ közvélemény-kutatása, amelyet az internethasználók országos mintáján készítettünk a 2011-es választásokat megelőzően. Egy sor politikai és társadalmi témáról kérdeztük a résztvevőket, majd azok etnikai kisebbségekkel szembeni diszkrimináns magatartását mértük, végül pedig azt, hogy a válaszadók mely pártokat támogatják a 2011-es parlamenti választásokon. Az elemzés kimutatta, hogy a nem-szavazó válaszadók valamivel diszkriminatívabban viszonyultak a zsidókhoz, a németekhez és az oroszokhoz, mint a pártot választók. Az összes párt szavazótábora közül csupán a Jog és Igazságosság támogatói bizonyultak előítéletesebbnek.

Hasonló tendencia észlelhető a politikai extrémizmus más fajta megnyilvánulásában is, mint például a politikai konspirációkban való hit vagy más nemzetektől való veszélyeztetettség érzése tekintetében. Az összes vizsgált csoport közül, a nem-szavazók körében volt a legnagyobb mértékű az összeesküvés-elméletekben való hit (noha nem különböztek jelentősen a Jog és Igazságosság szavazótáborától), és a második legnagyobb mértékű a más nemzetektől való félelem.

Összegzés

A lengyel politikai szintér jelenleg csaknem teljes mértékben mentes a szélsőjobboldaltól. A jobboldali pártok etnikai és vallási gyűlölködés nélkül fejezik ki politikai agendájukat. A homofób és antiszemita diskurzus, amely megfigyelhető volt az 1990-es es a korai 2000-es évek Lengyelországában, mára teljesen megszűnt létezni a mainstream politikai életben. Ugyanakkor a kirekesztő, szélsőjobboldaliságot megalapozó attitűdök és gondolkodás továbbra is széles körben elterjedt azon lengyelek között, akik nem vesznek részt a parlamenti választásokon. Ezt a réteget vélhetően könnyen mobilizálhatja egy újraéledő szélsőjobboldali párt egy esetleges gazdasági krízis vagy politikai zavar elmélyedése idején. A jogi, oktatási ellenstratégiák még mindig gyengék Lengyelországban, és ha figyelembe vesszük a társadalmi magatartásmintákat, akkor látható az is, hogy egyelőre a hatékonyságukról sincs sok empirikus bizonyíték.

Hajnali részegség – Az Arany Hajnal és a fiatal támogatói

2013 január 11. | Szerző: Political Radical

Miért támogatja görög fiatalok jelentős része a szélsőjobboldali Arany Hajnalt? Milyen lehetőségeket láthatnak benne? Vagy a kínálati oldalról nézve: mit ígérhet az Arany Hajnal a számukra? A következőkben ezekre a kérdésekre keresi a választ vendégszerzőnk, Félix Anikó, PhD-hallgató.

Görögországban a legutóbbi választásokon a szélsőjobboldali Arany Hajnal (Chryssi Aygi) a szavazatok 6,7%-át nyerte el, maga mögé utasítva ezzel a Demokratikus Baloldalt és a Kommunista Pártot. A szélsőséges eszméket valló párt támogatottsága a férfiak körében 10%, a nők között pedig 4%-os a teljes lakosságot tekintve, ami a legnagyobb nemek szerinti különbség a görög pártok között. Ami talán még ennél is érdekesebb, az a támogatottság vizsgálata a különböző korcsoportok szerint. Az Arany Hajnalról elmondható, hogy a 18-24 éves, és a 25-34 éves korcsoportokban egyaránt a második legnépszerűbb párt, az idősebb korosztályok esetében viszont csak a negyedik vagy ötödik helyen áll a népszerűségi listán. Aggasztó továbbá az is, hogy a szavazati joggal még nem rendelkező fiatalok között is egyre növekszik a népszerűsége. Több iskolában is a pártot támogató diákok csoportokba szerveződnek, nyíltan politizálnak, és sokszor agresszívan nyilvánulnak meg társaik és tanáraik felé.

Kereslet

Amikor megkérdezték a szavazókat arról, hogy mi okból tették le az Arany Hajnal mellett a voksukat, a legtöbben azt válaszolták, hogy a felháborodás, kiábrándultság érzése vezérelte őket. Sokan azzal indokolták szavazatukat, hogy így kívántak nyomást gyakorolni a most hatalmon lévő politikusokra a változtatások érdekében.

A reményvesztettség valóban nem ok nélküli: a görög fiatalok körében több mint 50%-os jelenleg a munkanélküliség. Ez az Eurostat legutóbbi felmérése alapján a legmagasabb arány az Európai Unión belül a fiatalok körében. A fiatal munkanélküliek jelentős része tehát a szélsőséges párt felé kilátástalan helyzete következtében fordul.

Az Arany Hajnalra szavazók sokszor a “bevándorlókérdést”, mint megoldatlan problémát jelölték meg döntésük indoklásaképpen. Ennél sokkal kevesebb szavazó, mindösszesen 13-14% mondta azt, hogy a párt politikai programja miatt adta rájuk a szavazatát. Ugyanennyien indokolták döntésüket azzal, hogy a párt nacionalista szellemisége volt leginkább vonzó. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a szavazók többnyire az aktuális politikai elit ellenében, a kormányzó pártok és politikusok elleni protest-szavazatként tették le a voksukat az Arany Hajnal mellett, valamint az illegális bevándorlók problémájából adódó konfliktus „hatékony” megoldását várták a feltörekvő párttól. Jóval kisebb azoknak az aránya, akik szavazatuk indoklásánál a nyíltan rasszista, gyűlöletkeltő retorikát és programot jelölték volna meg. Következik ebből a kérdés, hogy a fiatalok körében vajon az ideológia másodlagos szerepe a pártválasztásban a tájékozatlanságból fakad-e? Összefügghet-e mindez fiatalabb életkorukkal, netán a tájékozatlanság az alacsonyabb iskolai végzettség következménye?

Az Arany Hajnal szavazói iskolai végzettségük szempontjából nem egységesek. A párt támogatóinak körülbelül fele magas iskolai végzettséggel rendelkezik, több mint 30%-a végzett középiskolát és kevesebb mint 20%, akinek csak általános iskolai végzettsége van. Elmondható tehát, hogy a görög szélsőjobb esetében sem állja meg a helyét az a feltevés, hogy csupán az alacsony végzettségű emberek „menekülnek” a szélsőséges eszmékhez. A görög oktatási rendszer vizsgálata ennek az írásnak a keretein túllépne, azonban felmerül a kérdés, hogy ha a „hiba” nem az iskolai végzettségükben keresendő, vajon a fiatalok tájékozatlansága magyarázható-e az oktatási rendszer esetleges visszásságaival.

A párt népszerűsége a középiskolások körében komoly kihívást jelent a pedagógusok számára is. A fiatalok sokszor félelemben tartják diáktársaikat, illetve azon tanáraikat is, akik szembeszegülnek a nyíltan szélsőséges eszméket valló párttal és a fiatalok abbéli részvételével. A diákok körében tapasztalt nagy arányú népszerűséghez a párt jelentős mértékben hozzájárul aktív mozgósító tevékenységével. Az Arany Hajnal kifejezett céljának tekinti a középiskolások megnyerését, ezért szervezett látogatásokat tesznek iskolákban, sokszor felszólalnak az általuk nemzetietlennek tartott oktatás reformja érdekében, illetve a „hazaáruló” tanárok tevékenységének beszüntetését követelik. A közelmúltban például az egyik képviselőjük a parlamentben az oktatási miniszterhez intézett kérvényt ezzel kapcsolatban. A kérvényben azt az álláspontját fejtette ki, miszerint fel kéne szólítani az iskolákat, hogy élesszék fel az intézményekben a „nemzeti érzelmeket” és a tanítás a „haza, vallás, család” hármas szentsége szellemében folyjon.

Az egyetemisták körében is relatíve nagy népszerűségnek örvend az Arany Hajnal. A párt az egyetemeken szintén konzekvensen kampányol, nemrégiben egy képviselőjük arra szólította fel az egyik egyetem vezetőségét, hogy írják össze, hány külföldi diák tanul az egyes campusokon. Októberben „A fiatalok ünnepe” névvel rendeztek összejövetelt, ahol Nikos Mihaloliakos, a párt vezetője náci karlendítéssel üdvözölte a hozzávetőleg 10000 összegyűlt diákot. Ugyanezen a szombat délutánon az eseményt követően a párt támogatóinak egy csoportja bevándorló árusokra támadt.

A párt ideológiájának egyik központi és talán legszélsőségesebb eleme a nyílt holokauszttagadás, ami a képzett fiatalok körében is megjelenik. Ez volt a kiváltó oka annak az eseménynek, amit Athén egyik legnagyobb egyetemén Hagen Fleischer, egyetemi professzor szervezett, ahol holokauszt-túlélők meghívásával beszélgetésre invitálta a hallgatókat. Mindennek különös aktualitást adott, hogy Nikos Michaloliakos pár nappal az esemény előtt nyíltan tagadta a haláltáborok gázkamráinak létezését egy televíziós interjúban. Külön szót érdemel a szélsőséges párt médiareprezentációja, valamint a görög jogrendszerben a gyűlöletbeszéd és a holokauszttagadáshoz való hozzáállás kérdése. Elmondható, hogy jelenleg nem tiltja törvény a holokauszttagadást az országban, a médiában pedig szemmel láthatólag teret engednek az Arany Hajnalnak. Televíziós vitákra és beszélgetésekre is elhívják képviselőit, aminek talán a legemlékezetesebb „incidense” volt az a közfelháborodást kiváltó eset, amikor egy Arany Hajnal párti képviselő a kamerák előtt nekitámadt egy Syriza párti képviselőnőnek.

Kínálat

Most vizsgáljuk, hogy az Arany Hajnal mit ígér a fiatalok számára, és mit képes ténylegesen nyújtani nekik.

A pártban hangsúlyos szerephez jut a nyíltan agresszív, militáris jelleg. A katonai uniformissal, harcias megjelenéssel hatalmat, erőt sugároz a mozgalom, ami a fiatalok számára különösen vonzó lehet. Ez a tevékenység azonban közel sem merül ki a katonai egyenruhában és a masírozásban. A legtragikusabb következményei a párt népszerűségének a hallatlan méreteket öltő erőszakos bűncselekmények, amiknek célkeresztjében legtöbbször a bevándorlók állnak és a legtöbb esetben az Arany Hajnalhoz tartozó szimpatizánsok követik el azokat.

Ezen esetek feltérképezésére nemrégiben egy ENSZ által létrehozott szerveződés alakult, Racist Violence Recording Network elnevezéssel, ami az elmúlt években a Görögországban megszaporodó rasszista indíttatású támadásokat kívánja regisztrálni. A jelentésük megállapítja, hogy sokszor igen problematikus és kifogásolható a rendőrség és a bíróságok hozzáállása a bűnügyek feltárását illetően. Ez részben annak a következménye, hogy nagyon sokan a rendőrség szolgálatában állók közül is az Arany Hajnallal szimpatizálnak. Ezt bizonyítja, hogy a legutóbbi választásokon azokban a régiókban, ahol rendőrségi központok, bázisok helyezkedtek el, kimutathatóan nagyobb volt az Arany Hajnalra leadott voksok aránya, mint a többi régióban.

A legtöbb esetben ezeket a támadásokat csoportosan, nagyobb társaságban követik el. A bűncselekmények kapcsán látnunk kell, hogy a fiatalok a közös ellenség megkonstruálásával, majd az azzal szembeni nyílt támadásokkal a saját csoport belső kohéziójához is hozzájárulnak, továbberősítve a közösség érzését. Az erőszak tehát, részben, mint közösségformáló erő jelenik meg ebben az esetben.

A frusztráció levezetése a bűnbaknak kikiáltott csoporttal szemben jól ismert jelenség. Az erőszak eszméje, a maszkulinitás, a fizikai erőnlét fontos az Arany Hajnal ideológiájában, a köré épülő szubkultúra is külön figyelmet fordít erre. Jelesül, országszerte működnek olyan edzőtermek, fitness klubok, amelyeket kifejezetten az Arany Hajnal szimpatizánsoknak tartanak fenn, ahova „idegeneket” nem engednek be a párthoz kötődő biztonsági őrök. Továbbá léteznek olyan militarista boltok is, ahol a katonai uniformisok összes tartozéka megtalálható: bakancsok, pólók, kesztyűk, sapkák és egyéb kiegészítők. Az egymást átfedő kapcsolatokat jól példázza, hogy Elias Panagiotaros-nak, a párt egyik prominens tagjának, saját militarista boltja van a fővárosban, ahol ezeket a „tartozékokat” megvásárolhatják a szubkultúra tagjai.

Az Arany Hajnal fiatalos arculatát is nagyban meghatározó online médiahasználat. A párt honlapja rendkívül naprakész információkat tartalmaz, és a szubkultúrához kötődő szerveződések is igen aktív online jelenlétről tesznek tanúbizonyságot. Érdekes adalékul szolgál, hogy kiemelt online aktivitás jellemzi a párthoz kötődő nőket: az Arany Hajnalt támogató nők egy csoportja külön blogot vezet, ahol a mozgalomhoz kötődő tevékenységükről számolnak be. Emellett elmondható, hogy a fiatalos profilhoz hozzájárul egyfajta zenei ízlésvilág is, amely leginkább a náci rock zene címszóval jellemezhető a mai Görögországban. A szubkulturális zenekarok közül az egyik legnépszerűbb a Pogrom nevet viseli, amely dalszövegeiben nyíltan az idegenek és bevándorlók ellen uszít. Ezt a következő dalrészlet is bizonyítja: „Rockzene az apáink földjének szól, ez a mi zenénk, nem akarunk parazitákat és idegeneket a földünkön…”. Megemlíthetnénk egy másikat is, ami az Auschwitz címet viseli és nyílt antiszemita szöveggel bír. A párt és a szubkultúra kapcsolatát a zene terén is különös összefonódások jellemzik: a Pogrom volt frontembere, Artemios Matthaiopoulos, ma parlamenti képviselő az Arany Hajnal frakciójában. Az alternatív nyilvánosság megteremtése az internet segítségével, az alternatív történelmi narratívák megjelenése a nyílt holokauszttagadással, valamint a kiépült zenei és fogyasztói szubkultúra talán valamivel érthetőbbé teszi számunkra a párt népszerűségét a fiatalok körében.

Sokan úgy értelmezik a párt sikerét, mint egy nem várt fordulatot, mint ami hirtelen jelent meg a politikai palettán. Azonban mások rávilágítanak arra a tényre, hogy egyes problémák, amiket az írásom első felében mutattam be, már régebben „megágyazták” a lehetőségét egy ilyen jellegű párt feltörekvésének. Az Arany Hajnal tehát, ahogy egy Guardian cikkben olvashatjuk, „nem csupán egy párt: mozgalom, szubkultúra, egy virulens erő, egy hálózat, ami beépült a rendőrség szervezeteibe és az igazságszolgáltatásba is.” Feltehetőleg ez a komplex rendszer nem csupán az utóbbi egy év terméke, a mozgalomnak így a „látható jelek” felbukkanása előtti előzményei vannak. Ennek feltárása azonban már egy következő írás témájául kell, hogy szolgáljon.