Az orosz kapcsolat
2014 április 10. | Szerző: politicalradical
Legutóbbi elemzésünkben a Jobbik és Irán kapcsolatát vizsgáltuk, az alábbiak pedig a párt Oroszországhoz fűződő viszonyát elemezzük, nemzetközi összehasonlításban. A szélsőjobboldal oroszbarátsága ugyanis nem magyar jelenség. Egész Európában erősödik a nemzeti színekbe öltözött orosz érdekképviselet, ami különösen nagy jelentőséget ad a közelgő európai parlamenti választásnak.
A Political Capital 2009-ben az elsők között hívta fel a figyelmet a kelet-európai szélsőjobboldali pártok Oroszország felé tanúsított nyitottságára. 2013 végén számos elemző, köztük Marcel H. Van Herpen vagy Paul A. Goble észlelt hasonló jelenséget, immár a nyugat-európai szélsőjobboldali pártok vonatkozásában. A szélsőjobboldalra gyakorolt orosz befolyás tehát ma már egész Európában tapasztalható jelenség, ami kiemelt kockázatot jelent az euroatlanti integrációra nemzeti és közösségi szinten egyaránt, különös tekintettel a 2014-es európai parlamenti választásokra és az ukrán válságra.
A szélsőjobboldali pártok 2014-ben a francia Nemzeti Front vezetésével oroszbarát frakciót alkotnak az Európai Parlamentben. Oroszország érdekeinek képviselete azonban már most egyértelmű, hiszen többek között Kovács Béla a Jobbik vagy Aymeric Chauprade a francia Nemzeti Front képviseletében „független megfigyelőként” támogatták a Krím-félszigeti annektálását szolgáló orosz referendumot az osztrák Szabadságpárt, a belga Flamand Érdek, a bolgár Ataka, az olasz Északi Liga stb. küldöttei mellett. Sőt, április első felében került sor az ukrajnai krízis békés rendezésére hivatott brüsszeli találkozóra az Európai Parlament Külügyi Bizottságának alelnöke, az Északi Liga képviselője, Fiorello Provera és Alekszej Puskov, az orosz Állami Duma külügyi bizottságának vezetője, továbbá Vlagyimir Csizsov, Oroszország EU nagykövete között. Mindezt ráadásul egy olyan időszakban, amikor az Európai Unió politikai és gazdasági krízise miatt egyaránt sérülékeny állapotban van.
A magyar Országgyűlésben az EU és Oroszország közötti hintapolitikát folytató kormánypárt mellett ugyancsak erősödik az oroszbarát szélsőjobboldal. Az április 6-án lezajlott parlamenti választás ugyanis tovább erősödött a Jobbik, amelynek programjában hangsúlyos helyet foglal el az orosz érdekeket megtestesítő „eurázsiai külpolitikai paradigma” képviselete, valamint az a EU- és a NATO-tagság újratárgyalása. Így nem volt meglepő a Jobbik külügyi kabinetjét vezető Gyöngyösi Márton nyilatkozata arról, hogy a választások után: „Moszkvába utazna először Vona Gábor”. Mindez azt is jelzi, hogy a Jobbik Oroszországgal a háta mögött belpolitikai szinten sem lesz könnyen félreállítható.
A teljes tanulmány letölthető itt.
Ki tehet Toroczkai ásotthalmi győzelméről?
2013 december 18. | Szerző: politicalradical
Gyöngyöspata, Tiszavasvári, Kosd, Monorierdő, Tuzsér, Békésszentandrás, Hegyháthodász, Hencida, Kemenessömjén és Martonfa után Ásotthalom is Jobbik-támogatású polgármesterrel büszkélkedhet, miután Toroczkai László, a párt Csongrád megyei képviselője, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke nyerte a vasárnap megtartott választást. Az ügy pikantériája, hogy sajtóértesülések szerint Toroczkait támogatták a helyi „baloldaliak”, legalábbis a Demokratikus Koalíció egy – hamarosan kizárandó – helyi tagja így nyilatkozott korábban a Magyar Narancsnak, majd az Egyenes beszédnek. Ezek után nem csoda, hogy a választást követően rögtön előkerült a hazai közbeszéd szélsőjobboldallal kapcsolatos szokásos és tökéletesen félrevezető kérdésfeltevése, a radikálisok előretörésért viselt politikai felelősség firtatása. A konkrét esetben ez így hangzik: a baloldal tehet-e arról, hogy Toroczkai László választották Ásotthalom polgármesterévé?
Ennek a túlzottan leegyszerűsítő kérdésfeltevésnek – ahogyan azt már évekkel ezelőtt megírtuk – több káros következménye is van a szélsőjobboldalról való közgondolkodást illetően. Az első, hogy a régóta meglehetősen önjáró szélsőjobboldal nem látszik önállónak, mivel a baloldal a jobboldalhoz, a jobboldal pedig a baloldalhoz köti a szélsőségeseket. A második, hogy több ponton is gátolja a szélsőjobboldali politika tartalmának, helyi működésének feltárását, mivel ebben a kontextusban csak az válik érdekessé, hogy ki hogyan viszonyul a szélsőjobbhoz (ami persze nem elhanyagolható szempont, de korántsem elegendő). A harmadik következmény pedig az, hogy a szélsőjobboldallal szemben alkalmazott politikai érvelés egyik oldalon sem nevezhető működőképesnek, mivel ténylegesen nem a szélsőjobboldalra vonatkozik, hanem elsődlegesen a bal- és a jobboldal egymással szemben kialakított politikai stratégiájának felel meg. Ezeknek a téves politikai stratégiáknak pedig nyertese a szélsőjobboldal, hiszen többek között erre hivatkozva mondhatja Toroczkai: „Ásotthalmon az embereket nem érdekli az országos pártpolitika, a pártok acsarkodása”.
(kép forrása: Fülöp Máté, hvg.hu)
Ha az Ásotthalmon történtekért van felelőssége a nagyobb politikai erőknek, akkor az az, hogy még mindig ott tartanak, hogy a szélsőségesek minden egyes pozíciószerzéséért kizárólag egymást hibáztatják, miközben magára a szélsőjobboldalra nem fordítanak kellő figyelmet. Pedig észre kellett venni Toroczkai gazdasági terjeszkedését és jól működő kormány- és politikaellenes populizmusát a településen. Észre kellett volna venni, hogy a Jobbik nemcsak az ország északkeleti megyéiben és nem pusztán a szegényebb, romák által sűrűn lakott településeken képes egy-egy jó választási szereplésre.
Végső soron, hogy mennyire nincs értelme a tényleges okok feltárást elfedő felelősségkeresésének (vö. „acsarkodás”), azt jól mutatja maga a választási eredmény is. Ásotthalmon ugyanis 1264-en mentek el szavazni (ami alig kisebb részvétel, mint 2010-ben) és ebből 904-en szavaztak Toroczkai Lászlóra. Nem nagy merészség tehát kijelenteni, hogy a győzelem a néhány helyi DK-ba átlépett volt szocialista nélkül is megszületett volna. De ez már nem nagyon foglalkoztat senkit, még magát az ügyben megtámadott DK-t sem, hiszen annak szóvivője mindennek kapcsán arra a végső következtetésre jutott, hogy az MSZP-DK-Együtt-PM triónak „le kell ülni tárgyalni a teljes és országos szintű összefogás érdekében”. Pedig, ha valamilyen országos szinten is értelmezhető tanulságot keresünk, akkor Ásotthalom példája inkább azt mutatja, hogy amíg a baloldal „az összefogás” üres lózungjának ismételgetésén túl nem képes határozott érzelmi és ideológiai kötődést is teremető politikai teljesítményre (beleértve a radikálisokkal szembeni politizálást) , addig a Fidesznek jobban kell tartania a szélsőjobbtól, mint a baloldaltól.
Az Arany Hajnaltól a Magyar Hajnalig
2013 szeptember 6. | Szerző: politicalradical
Melyek a főbb hasonlóságok és különbségek a görög, illetve a magyar szélsőjobb között? Mai vendégszerzőnk, FÉLIX ANIKÓ a Magyar Hajnal elnevezésű párt megalapítása kapcsán ír erről az alábbi elemzésben.
A közelmúltban ismét gárdistákat avattak Magyarországon, majd a rákövetkező napon a Hősök Terén tartották a Magyar Gárda „születésnapi” megemlékezését, ahol több kisebb radikális szervezet képviseltette magát, a Jobbik azonban nem. Úgy tűnik, hogy a parlamenti párttól még inkább „jobbra lévő” szervezetek egyre inkább szembefordulnak a Jobbikkal, önálló csoportosulásokat alkotva. Az egyik legújabb ilyen kísérlet a Jobbikból kivált, később ki is zárt Lenhardt Balázs országgyűlési képviselő által alapított Magyar Hajnal elnevezésű szerveződés, amely a jövőben a párttá alakulást sem tartja kizártnak. A névválasztás korántsem a véletlen műve, az elnevezés a görög Arany Hajnalra, a 2012-ben a görög parlamentbe is bejutott radikális pártra utal.
A görög és a magyar szélsőjobb hasonlóságai azonban nem elsősorban ebben, hanem inkább makroszinten jelentkeznek. Minden vizsgálat azt mutatja, hogy mindkét társadalomban kimutatható a radikális jobboldali eszmékre való erős fogékonyság. Már az 1980-as években mindkét ország „kiemelkedett” a régiós és az európai átlagból mind az idegenellenes mind az antiszemita attitűdök tekintetében. Ekkor az Eurobarometer felmérése szerint Görögországban az emberek 45 százaléka gondolta úgy, hogy a kisebbségek túl sok joggal rendelkeznek, vagy azokat csökkenteni kellene, és ez a vizsgált országok közül a legmagasabb aránynak volt tekinthető a kérdésben.1 Az idegenellenesség mindkét esetben a 2000-es évektől kezdve indult újabb erősödésnek. Görögországban ekkortól egy addig nem látott mértékű bevándorlási hullám vette kezdetét, ami együtt járt a bevándorlók kriminalizálásával mind a média, mind a politika szereplői részéről. A 2000-es években a makroszintű attitűdvizsgálatok igazolták a radikalizálódást: több reprezentatív országos vizsgálat szerint is Görögország volt a legintoleránsabb ország az idegenekkel szemben.
(Arany Hajnal aktivisták, a kép forrása: The Commentator)
A magyar példa hasonlóképpen alakult, erről is számos kutatás készült. A Political Capital DEREX indexe alapján mind az „Előítéletek és jóléti sovinizmus”, mind a „Rendszerellenes attitűdök”, mind pedig a „Félelem, bizalmatlanság, pesszimizmus” skálán a görög és a magyar társadalom átlagos pontszáma az évtized második felére még tovább emelkedett. Persze egyik esetben sem redukálható a szélsőjobb előretörésének oka a xenofób, rasszista indulatok feltüzelésére: emellett a gazdasági, a politikai és az általános bizalmi válság mindkét országban a rendszer- és elitellenes, valamint EU-szkeptikus attitűdök megerősödéséhez vezetett.
Mindehhez járult hozzá a kínálati oldalon a radikális pártok belső megújulása, amely a későbbiekben lehetővé tette parlamenti pártként való működésüket. Az Arany Hajnal hasonlóan a Jobbikhoz és a most megalakult Magyar Hajnalhoz, először mozgalomként jött létre az 1980-as években. Ekkor csupán pár száz férfi tagból álló militarista szervezetként volt definiálható, amely a híradásokba különböző terrorista akcióival került be. Később mégis párttá alakult és a többi szélsőséges mozgalommal szövetkezve elindult a választásokon, de egészen 2010-ig csak a szavazatok töredékét tudta megszerezni. Az Arany Hajnal ideológiája eleinte talán még nyíltabban, ma már – legalábbis a retorika szintjén – kissé burkoltabb formában a neonáci eszmék köré épül. A pártot nyílt biológiai alapú rasszizmusa és szélsőségesen erőszakos megnyilvánulásai miatt jelenleg az európai palettán a legszélsőségesebb radikális jobboldali pártnak tekinthetjük.
Feltehetően ezt így látja a Magyar Hajnalt alapító Lenhardt Balázs is, aki szerint a Jobbik már nem tudja képviselni a nemzeti radikalizmus eszméjét, amelynek lényege „a Rendszer” elleni „harc”, amelyben össze kell fogni más nemzetekkel is, különösen az egyre erősödő görög Arany Hajnallal. „Ahogyan a görög Arany Hajnal gyors erősödése reményt ébreszt minden magyar hazafi szívében, így várják az elnyomott népek bátor szabadságharcosai, hogy a sötétség és terror korszakában máshol is apró őrlángok lobbanjanak fel!” – fogalmaz Lenhardt a nemzeti radikalizmusról szóló írásában. A Magyar Hajnal ideológiája sok tekintetben valóban a görög „mintát” követi. Az újonnan alapult szervezet ideológiai „pamfletjében” az alapító beszél úgynevezett „megosztó témák felvállalásáról”, mind például a cigánysággal és zsidósággal kapcsolatos „problémák”. Hasonlóan az Arany Hajnalhoz (és egyébként a Jobbikhoz) minden baj igazi geneziseként a zsidóságot jelöli meg, amely szerinte a többi kisebbség számára elfogadhatatlan tulajdonságaiért is felelős. A görög esetben annyi a különbség, hogy ott nem a cigányok, hanem a bevándorlók állnak a „bűnbaklista” második fokán.
A Magyar Hajnal szervezeti felépítésében Lenhardt a Gárda felélesztését tűzi ki célul, amit állítása szerint a Jobbik magára hagyott. Valóban elmondható: míg az Arany Hajnal esetében a mozgalmi jelleg, az utcai „harcok” és erőszak a kezdettől fogva egyesült a párttal, és ezt a parlamentbe való bejutás sem törte meg, addig a Jobbik és a Gárda esetében a mozgalom és a párt idővel kettévált, a radikális tábor mára ismét felaprózódni látszik. A „civil” kezdeményezések felkarolása szintén fontos pontot képez az újonnan megalakult szervezet célkitűzései között. Terve például a devizahitelesek kérdésével foglalkozó szervezetek összefogása, valamint a földkérdéssel kapcsolatos kérdések „kézbevétele”. Ez a szemlélet szintén a „görög mintát” idézi, ahol – ahogy arról már egy korábbi bejegyzésben szó volt – számos „civil” kezdeményezésnek minősíthető akciót találhatunk, a csak görögöknek szóló étel- és vérosztástól, az alternatív történelemórák tartásáig.
(Lenhardt Balázs, a kép forrása: Hetek)
Az Arany Hajnal 2010-ben jelent meg, mint releváns politikai tényező, először a helyhatósági választásokon jutatta be elnökét, Nicholaos Michalolaikost az athéni konzulátusba, elnyerve a szavazatok 5,29%-át. 2012-ben a májusban tartott választásokon 6,97%-ot, júniusban a megismételt választásokon 6,92%-ot ért el. A felmérések szerint jelenleg a harmadik legnagyobb támogatottságú párt, a kormányzó Új Demokrácia és a baloldali ellenzéki Syriza mögött, támogatottságát körülbelül 8 és 13% köré teszik és az elemzők további növekedést sem tartanak kizártnak. Januárban három különböző felmérés 8,4 és 10,5% közé tette a támogatottságát, egy júniusi felmérés szerint 13,4%-on áll a párt népszerűsége.
A szélsőjobboldali párt Görögországban tehát továbbra is növekedő pályán van, ugyanez a Jobbikról, részben épp a belső konfliktusok és sorozatos kiválások miatt nem mondható el. A Magyar Hajnal létrehozása a magyar szélsőjobboldal egészén tekintve feltehetőleg nem valaminek a kezdete, hanem a belső problémák folytatódása. A Jobbik csak akkor tud majd jól szerepelni a 2014-es választásokon, ha ezeknek a folyamatokat képes lesz véget vetni.
1 Dimitras, P. (1992): „Greece: The Virtual Absence of an Extreme Right”. In P. Hainsworth (eds.): The Extreme Right in Europe and the USA. London, Pinter.
Szélsőjobb az Egyesült Államokban
2013 augusztus 2. | Szerző: politicalradical
Az amerikai szélsőjobboldali pártok sajátossága, hogy jellemzően elutasítják az állam gazdasági szerepvállalását, sokszor végletesen szabad piacban gondolkodnak. Más természetű ügyekben ugyanakkor – például a szexualitás vonatkozásában – hajlamosak lennének akár a törvényekkel is beavatkozni a magánszférába. A poszt szerzője Zágoni-Szabó Bella.
A tengerentúl egyes szélsőjobboldali eszmék már az államok egyesülése idején is fontos szerepet játszottak: a rasszizmus meghatározó volt a fekete rabszolgák és a fehérek kapcsolatában. Az általános hiedelemmel szemben az amerikai polgárháború sem vetett véget azonnal a rabszolgaság intézményének. Amikor egy-egy új állam csatlakozott a föderációhoz, fontos döntés volt, hogy engedélyezzék-e ott a rabszolgaságot vagy sem. Ha engedélyezték, akkor a nagybirtokosok hatalmas ültetvényeket hoztak létre, ellehetetlenítve ezzel a helyi kisbirtokosokat; végül az így okozott érdeksérelem pecsételte meg a nagybirtokok sorsát, nem a rabszolgák felszabadításáért zajló küzdelem.
Az afro-amerikaiak egészen a 1960-as évekig súlyos szegregáció áldozatai voltak. A polgárjogi mozgalmaknak köszönhetően a megkülönböztetés ma már nem annyira direkt, ám az esélyegyenlőséget tekintve még a mostani felmérések szerint is jelentős a szakadék a fehér és a fekete lakosság között. Az FBI éves jelentése szerint az előítéleteken alapuló szélsőséges támadásoknak közel felét teszik ki a rasszista incidensek. Ezek elszenvedői legnagyobb részt afro-amerikaiak és mexikóiak, de az ázsiai, illetve az indián lakosság is érintett. A szélsőséges eszmék által motivált erőszakos cselekmények körén belül 20-20 százalék körüli arányban követik a rasszista eseteket a szexuális és a vallási különbségekre visszavezethető atrocitások. A szélsőséges támadások 83 százalékát magányos elkövető hajtja végre, ezt követik szerény 4 százalékos arányban a hivatali visszaélések.
(forrás: americannaziparty.com)
Az Egyesült Államokban ezzel együtt is gyenge a szélsőséges eszmék politikai képviselete. Hat jelentősebb szélsőjobboldali párt is létezett az idők során, de sem a Kongresszusba, sem a Szenátusba nem küldhettek tagokat, jelöltjeik viszont időről-időre indulnak a választásokon. A legrégebbi az Amerikai Náci Párt volt, amely különböző neveken 1959-1977-ig létezett, tagságának egy részét az egykori – szintén szélsőséges – Amerikai Szocialista Párt volt tagjai alkották. 1984-től 1996-ig létezett az Amerikai Populista Párt, amely fehér nacionalista és konzervatív elveket vallott. Érdekesség, hogy első elnökjelöltjük az a Bob Richards atléta volt, aki rúdugrásban és dekatlonban is olimpiát nyert. Azok a szélsőjobboldali pártok, amelyek a 1980-as és 1990-es években születettek, ma is működnek: ilyen a Fehér Patrióta Párt, az Amerikai Szabadság Párt (amely csak Virginiában tudott eddig jelölteket állítani) és az Alkotmány Pártja. Utóbbi rendkívüli népszerűségnek örvend Colorado államban, de jelölteket tudott még állítani Tennesseeben és Észak-Karolinában is. Az amerikai szélsőjobboldali pártok sajátossága, hogy – az európai eszmetársakkal szemben – jellemzően elutasítják az állam gazdasági szerepvállalását, sokszor végletesen szabad piacban gondolkodnak. Más természetű ügyekben ugyanakkor – például a szexualitás vonatkozásában – hajlamosak lennének akár a törvényekkel is beavatkozni a magánszférába.
Egy-egy ilyen elszólás időről időre botrányhoz vezet még a két uralkodó pártot tekintve is, leginkább a republikánusok házatáján. Nemrég például Ken Cuccinelli virginiai kormányzójelölt jelentette be, hogy ő bizony betiltaná az orális és az anális szexet az államban. A jelölt később úgy próbálta menteni a helyzetet, hogy szűkítette a büntethetőség körét: törvényjavaslata ezután is mindenkire vonatkozna, csak a „nem pedofilok” nem lennének büntethetők, ha orális vagy anális szexszel élnek. Ez viszont azért bizonyult értelmetlen válságreakciónak, mert a pedofília természetesen eddig is bűncselekménynek számított.
Ken Cuccinelli (forrás: tricities.com)
Az ügy nem tett jót a republikánusoknak. A sajtó azonnal az ugyancsak republikánus Herman Cane esetével vont párhuzamot, akinek tavaly azért kellett elállnia az elnökjelöltségtől, mert éttermében szexuálisan zaklatta több alkalmazottját (az étteremlánc neve egyébként stílusosan Nagypapi Pizzázója).
Új kihívások előtt áll a szélsőjobb elleni küzdelem Németországban
2013 március 8. | Szerző: Political Radical
A szélsőjobb ellen irányuló kormányzati programok hatékonysága erősen kérdéses Németországban – állítja mai vendégszerzőnk Ulrich Dovermann, az Állampolgári Oktatás Szövetségi Ügynöksége (Bundeszentrale für Politische Bildung, BPB) vezetője.
Csak tartományi szinten jelentősek a neonáci pártok
Ulrich Dovermann
Németországban a második világháború óta folyamatosan jelen van a neonácizmus. Az 1952-ben betiltott, egykori náci párt felélesztését szorgalmazó Szocialista Birodalmi Párt (Sozilaistische Reichspartei, SRP) után sorra alakultak a különböző szélsőjobboldali csoportok. A legjelentősebbek között elsőként a Német Nemzeti Demokrata Párt (Nationaldemokratische Partei Deutschlands, NPD) 1964-ben alakult meg, volt SRP-tagok vezetésével. Utánuk következett a bajor állami televíziótól nyílt náci szimpátiájának kinyilvánítása miatt elbocsátott újságíró, Franz Schönhuber által alapított Republikánusok Pártja (Die Republikaner, REP). Végül pedig létrejött az 1970-es évek elején még csak német nosztalgikus írások gyűjtőklubjaként működő, ám az 1987-es választásokra párttá alakuló Német Népi Unió (Deutsche Volksunion, DVU).
A neonáci pártok időnként jelentősebb, akár 10 százalék feletti támogatást is elértek tartományi szinten (1998-ban a DVU például 12,8 százalékot kapott Szász-Anhaltban), országosan azonban nem sikerült átlépniük az 5 százalékos választási küszöböt, meghatározó politikai tényezővé tehát nem váltak. A 2009-es választások alkalmával legnagyobb szélsőjobboldali pártként az NPD 1,5 százalékos támogatottságot ért el, képviselői helyet viszont csupán két kelet-németországi tartomány, Szászország és Mecklenburg–Elő-Pomeránia parlamentjében sikerült szereznie.
E pártok jelenléte így is elősegítette a szélsőjobboldali eszmék továbbélését, valamint az underground neonáci szubkultúra fejlődését. A paramilitáris szervezetek már az 1980-as években szaporodni kezdtek Németország-szerte: erőszakos cselekményeik elsősorban a bevándorlók ellen irányult, de a melegeket és a fogyatékosokat is támadták.
A német szélsőjobboldali pártok és neonáci csoportok összességében mintegy hetvenezer tagot számlálnak. Az ilyen szervezetekkel összefüggésbe hozható bűntények száma folyamatosan nő az 1991-es országegyesítés óta, mára közel tizenötezerre tehető. Ez idő alatt a legsúlyosabb faji indíttatású bűncselekménynek, az emberölésnek – a hivatalos rendőrségi statisztikák szerint – 68 áldozata volt, ám számos mértékadó német újság (mint a Die Zeit, a Frankfurter Rundschau vagy a Tagesspiegel) a 150 főt is meghaladóra becsüli a neonáci gyilkosságok számát.
Országos szinten is jelentős a szélsőjobboldali eszmék elterjedtsége
A kutatások alapján összetett kép rajzolódik ki a német szélsőséges eszméket támogatók csoportjáról, amelyben jellemzően felülreprezentáltak az alulképzett, idősebb férfiak. Németország sajátossága továbbá, hogy a volt kelet-német országrészben élő radikálisok profilja eltér a nyugat-németekétől. Az utóbbiakra kevésbé jellemző az antiszemitizmus, és jóval meghatározóbb körükben a bevándorlók ellen irányuló idegenellenesség. A kutatások nem igazolják egyértelműen azt az általános feltételezést, hogy az „osszik” jelentősebb mértékben volnának szélsőjobboldaliak, mint a „wesszik”.
A kirekesztő nézetekkel, mint az idegenek hazatoloncolásával vagy a homoszexuálisok üldözésével, az összlakosság 10 százaléka tud azonosulni. Abban, hogy a szélsőjobboldali pártok mégsem tudják ilyen arányban maguk mögé állítani ezeket a választókat, a német közgondolkodásban elterjedt náci múltból fakadó általános szégyenérzet játszik közre.
A kutatások alapján az is jól látszik, hogy bár a szélsőjobbos nézetek társadalmi támogatottsága erősen ingadozik különböző események – mint például egy krízishelyzet – hatására, soha nem csökken a körülbelül 10 százalékos határérték alá.
Kérdéses hatékonyságú szélsőjobb-ellenes stratégiák
A Hitler utáni Németország a kezdetektől elkötelezett a náciellenes ismeretterjesztő és oktató tevékenységek támogatása mellett. A szélsőjobboldal visszaszorítását célzó programok Németországban holisztikus alapon működnek, azaz működtetésükbe mind regionális, mind tartományi, mind szövetségi szinten igyekeznek bevonni a társadalom minden szegmensét, az iskoláktól és egyházaktól kezdve, a civileken át, egészen a gazdasági szereplőkig. A ma érvényben lévő stratégia 2001-es kidolgozása óta a kormány 1,2 milliárd eurót költött a különféle emberi jogi, tolerancia, integrációs vagy a radikalizmussal szembeni társadalmi ellenálló képességet növelni hivatott projektekre.
A programok hatékonysága azonban erősen kérdéses. Nem csak azért, mert a jelentős mennyiségű forrás ráfordítása ellenére meglehetősen csekély mértékű változás észlelhető a szélsőséges eszmék társadalmi elfogadottságát illetően, hanem azért is, mert nem tisztázott, hogy a hivatalos preventív programok kiket is céloznak.
A különböző kampányok és oktatóprogramok nagy része a széles nyilvánosságra kíván hatni, ami köztudottan amúgy is fogékony a demokratikus eszmékre. A tényleges neonáci elkövetőkkel való kapcsolatteremtésre és párbeszédre viszont alig irányul célzott projekt. Sokan úgy vélik, hogy ezeket a személyeket büntetni és a társadalomtól izolálni kell, számos fiatal börtönlakónak ugyanakkor meg van az igénye arra, hogy az elkövetett bűntetteiről szociális szakemberekkel beszéljen, és a nyitottsága is arra, hogy megváltozzon. A szélsőjobb-ellenes stratégiák keretén belül azonban erre a rehabilitációra kevés erőforrás és figyelem irányul.
A német szélsőjobboldali mozgalmak ráadásul több lépéssel előrébb járnak. Új kihívást jelent például az állandó szervezeti keretekkel nem rendelkező, spontán szerveződő mozgalmak megjelenése, illetve a saját szubkultúra proaktív terjesztése az egyre szerteágazóbb internetes közösségi csatornákon. A szélsőjobb ellen irányuló kormányzati programok csak akkor lehetnek hatékonyak, ha minderre képesek érdemi választ adni.
Így támogatja az Európai Unió a Jobbikot
2013 január 31. | Szerző: Political Radical
A magyarországi szélsőjobb rossz hírét jelzi, hogy Róma nemrég a Colosseum elsötétítésével tiltakozott a Jobbik eszméi ellen. Az Európai Unió ugyanakkor épp pénzügyi támogatást készül adni annak az európai pártszövetségnek, amelynek a Jobbik is tagja. Az alábbiakban a folyamatban lévő ügy politikai hátterét vizsgáljuk.
Két hét van még hátra az európai szintű politikai pártszövetségeket segítő juttatások megítéléséről szóló európai parlamenti (EP) döntésig. Az uniós támogatásokra olyan szélsőjobboldali pártcsaládok is igényt tartanak, mint az Európai Szabadság Szövetsége (European Allience of Freedom, EAF), illetve – a Jobbikot is soraiban tudó – Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége (Alliance of European National Movements, AENM).
A szélsőjobboldali pártok európai szintű tömörülései
Az EP-ben a pártok vagy képviselőcsoportokba tömörülnek, vagy függetlenként képviselik választóikat. Az EP hét képviselőcsoportja – a független (Non-Inscri, NI) képviselőkkel szemben – érdemben képes befolyásolni az európai jogalkotást. Egy képviselőcsoport létrehozásához legalább 25 európai parlamenti képviselő szükséges, akiknek a tagállamok legalább egynegyedéből kell érkezniük.
Az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségének hédervári találkozója
Mivel a szélsőjobboldali pártok világképe változatos nemzeti mitológiákra épül, gyakran egymással szemben is kirekesztőek, ezért nehezen férnek meg a nagy nemzetközi frakciókban. Erre jó példa a szélsőjobboldali pártokat is magában foglaló európai parlamenti képviselőcsoport, a francia FN és a flamand Vlaams Blok által kezdeményezett Identitás, Hagyomány és Önrendelkezés (Identity, Tradition and Sovreignity, ITS) csoport sorsa. Az ITS 2007-es megalakulását ironikus módon az tette lehetővé, hogy a francia és a flamand radikális pártok szövetségre léptek azon új román és bolgár tagállamok szélsőjobboldali képviselőivel, akik országainak uniós csatlakozását egyébként ellenezték. A csoport azonban nem volt hosszú életű: az olasz Alessandra Mussolini és a román pártagok belső vitájának következtében nem sokkal a megalakulása után felbomlott.
A 2009-ben megválasztott EP-ben a brit euroszkeptikus UKIP dominálta Europe of Freedom and Democracy csoport foglal magában néhány szélsőjobboldaliként meghatározható szerveződést, mint a Szlovák Nemzeti Párt (SNS), a görög LAOS, illetve az olasz Lega Nord. Összességében mégis azt állapíthatjuk meg, hogy a szélsőjobboldalnak nincs egységes képviselete az EP-ben.
Nem csak a brüsszeli és a strasbourgi üléstermekben jöhetnek azonban létre pártszövetségek, hanem az EP-n kívül is. Az ilyen jellegű kooperációhoz szintén szükséges, hogy a pártcsalád a tagállamok legalább egynegyedét lefedje, ám képviselőinek nem feltétlenül kell, hogy mind az EP-ből kerüljenek ki, hanem azok országos vagy regionális parlamenti képviselők is lehetnek (önkormányzatiak azonban nem).
A támogatás mértéke és indoka
Az Európai Unió vezetői azért szorgalmazzák az európai pártszövetségek alapítását, mivel úgy vélik: ezek fontos tényezői az európai integrációnak, valamint „hozzájárulnak az európaiság-tudat kialakításához”. Az EP ezért 2004 óta jelentős pénzügyi juttatásokkal is segíti az európai pártcsaládok szerveződését. Tavaly az EP 11 ilyen szövetséget ismert el, összesen mintegy 18,9 millió euróval támogatva működésüket, illetve további 12 milliót különített el az azokhoz tartozó alapítványok részére. A pártok és alapítványaik a számukra elkülönített juttatást uniós kampányokra, értekezletek szervezésére, valamint kutatások megrendelésére költhetik. Kis kreativitással tehát mindarra, amire egy párt belpolitikai propagandagépezetének működéséhez szükség van.
A támogatások oroszlánrésze a nagy pártcsaládokhoz kerül, ilyenek az Európai Néppárt (EPP) vagy a szocialisták (PES), amelyeket 6,4, illetve 4,3 millió euróval támogatott az EP a 2012-es közös költségvetéséből. A juttatásokra igényt tartó kisebbek között azonban az utóbbi években megjelentek a szélsőjobboldal európai szintű szövetségei is.
Elsőként 2011-ben kapott támogatását az Európai Szabadság Szövetsége (European Alliance of Freedom – EAF), amelynek elnökségében Franz Obermayr (FÖP) és Jean-Marine Le Pen (FN) ül. Az EAF vezetőségének további tagjai a Svéd Demokraták, a belga Vlaams Belang szélsőséges pártjaiból kerültek ki. Az EP csaknem 380 ezer euróval támogatta a pártot a 2011-es és a 2012-es évben is.
2012-ben további két szélsőjobbolali európai pártszövetség is alakult: az egyik a Mozgalom az Európai Szabadságért és Demokráciáért (Movement for a Europe of Liberties and Democracy, MELD), amely olyan radikális pártokat foglal magában, mint a Dán Néppárt és a szlovák SNS; a másik pedig az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége (Alliance of European National Movements, AENM), amelynek alapító tagjai között a Brit Nemzeti Párt, az olasz Fiamma Tricolore és a Jobbik is szerepel. A két pártszövetség 620 ezer, illetve 280 ezer euró támogatást kapott tavaly. Érdekesség, hogy az AENM vezetőségébe tartozik Jean-Marie Le Pen (Jean-Marine Le Pen apja) is, így az Európai Parlament egyszerre két tömörülésen – az EAF-en és az AENM-en – keresztül is támogatja a francia Nemzeti Frontot (és kis túlzással a Le Pen családot).
Egyelőre kevés a nyilvánosság számára is elérhető információ arról, hogy az európai integrációt ellenző pártok miként használják fel az EU-tól kapott pénzeket. A MELD honlapja például eddig egyetlen tanulmány megrendeléséről vagy kampányaktivitásról sem számolt be, míg az AENM-nek jelenleg még saját honlapja sincs. A három radikális pártszövetség közül csupán az EAF-nél követhető jelentősebb nyilvános politikai tevékenység. A párt aktivitásai közé tartozik egy 2011. áprilisi konferencia, ami A szigorú bevándorláspolitika eredményes címmel került megrendezésre Antwerpenben. A konferenciát népszerűsítő plakáton egy fehér birka szerepelt, amint az épp kirúgja a török és a marokkói birkát az európai zászlóval jelzett területekről. Ugyanezen év szeptemberében pedig az EAF Horvátországban folytatott „felvilágosító” kampánykörutat azzal a céllal, hogy informálja a lakosságot az uniós tagság kártékonyságáról, és arra buzdítsa (egyébként sikertelenül) a horvátokat, hogy szavazzanak nemmel a 2012-es EU-s tagságról szóló népszavazáson.
Tiltakozások kezdődtek
A nyíltan EU-ellenes pártokat tömörítő szervezetek uniós közpénzből való támogatása azért is ellentmondásos, mert ezek a pártok aktívan hozzájárulnak az Európai Unión belüli feszültségkeltéshez és az egyes nemzetek közötti gyűlölet szításához. A brit Hope not Hate elnevezésű civil szervezet ezért januárban petíciót nyújtott be az EP képviselőihez, hogy azok indítványozzák a szélsőjobboldali pártok EP-juttatásokra való jogosultságának felülvizsgálását, hogy azok megfelelnek-e a pártfinanszírozási jogszabályoknak. A tavaly ősszel szigorított jogszabály értelmében ugyanis csak olyan európai párt kaphat támogatatást az EP-től, amely tiszteletben tartja a „demokrácia, a jogállamiság és az alapvető jogok védelmét.”
2013. január 14-én 5 képviselőcsoport vezetői indítványozták az EAF és az AENM felülvizsgálásának kezdeményezését Martin Schultznál, az EP elnökénél. Az említett képviselőcsoportok között szerepel az Európai Néppárt, a Szocialisták és Demokraták, az Európai Liberálisok és Demokraták Szövetsége, a Zöldek, és az Európai Egyesült Baloldal is. A petíciót jelenleg 175 EP-képviselő írta alá, így már csak 14 szignó szükséges ahhoz, hogy az Schultz kikérhesse a Parlament Jogi Szolgálat tanácsát a két EP-n kívüli szélsőjobboldali pártszövetség jogosultságával kapcsolatban – még mielőtt az újabb juttatásokról szóló döntés megszületne.
Ezt ne csináld a szélsőjobbal! – a svéd és a francia recept
2012 december 21. | Szerző: Political Radical
Nem létezik általános sikerrecept a szélsőjobbal szemben. Az alábbiakban Vidhya Ramalingam, az Institute for Strategic Dialogue projektkoordinátora a svéd és a francia példán keresztül mutatja be, hogyan vallhatnak látványosan kudarcot a szélsőjobboldali pártokkal szemben alkalmazott stratégiák.
VIDHYA RAMALINGAM
Svédország: A stigmatizáció veszélye
A svéd politikai kultúrára hagyományosan jellemző a bevándorlókkal szembeni magas fokú nyitottság. Még a konzervatív pártok is elkötelezettek a multikulturalizmus eszméje mellett, és európai párttestvéreikkel ellentétben a bevándorlás ügyének viszonylag kevés figyelmet szenteltek – egészen a legutóbbi időkig. Vezető politikusok Svédországban ritkán tesznek bevándorlás-ellenes kijelentéseket, ha mégis, akkor a rasszizmus erős közéleti elutasítása miatt könnyen lemondásra kényszerülhetnek.
Ebben a környezetben jelent meg az szélsőjobboldali eszméket hangoztató párt, a Svéd Demokraták”(Sverigedemokraterna, SD) 1988-ban. Bár kezdetben skinhead és újnáci mozgalmakat magába tömörítő politikai szervezetként működtek, az 1990-es évek folyamán fokozatos megtisztultak a fehér felsőbbrendűségi ideológiától és annak képviselőitől. 2001-re a pártnak sikerült kialakítania egy mérsékeltebb imázst, ami közel állt más, európai bevándorlás-ellenes pártok arculatához. Ezzel az átváltozással egy időben a népszerűségük is fokozatosan nőni kezdett. A 2002-es 1.4%-ról, 2006-ban 2.9%-es támogatottságot szereztek, mígnem 2010-ben már 5.7%-kal sikerült 20 helyet is szerezniük a svéd parlamentben.
A svéd mainstream pártok szigorú elzárkózással reagáltak a szélsőjobb megjelenésére. Amint 2011-ben az SD a parlamentbe került a többi párt összefogott és olyan törvénymódosításokat hozott, amely még inkább liberalizálta a svéd bevándorlási politikát. Az új törvény értelmében például lehetőségük nyílt hivatalos okmányokkal nem rendelkező bevándorlók számára, hogy ezentúl egészségügyi ellátáshoz jussanak sürgőségi esetekben, vagy pedig arra, hogy beírassák gyermekeiket állami oktatási intézményekbe. A főbb pártok elsődleges célja a törvénymódosítással az volt, hogy megakadályozzák, hogy az SD bármilyen hatást gyakoroljon a bevándorlásügyre.
A módosításokkal egyidejűleg a nyilatkozatok szintjén is kezdetét vette az SD stigmatizációja. A svéd politikusok a párt nevét és a „rasszista” jelzőt szinonimaként kezdték használni, és olyan kijelentéseket tettek, amelyekben minduntalan hangsúlyozták, hogy „a rasszizmus „idegen” Svédország számára, illetve hogy az „SD nem svéd jelenség, és ennek így is kell maradnia.”
A politikai elit, a civil társadalom és média a következetes elutasítással teljes politikai karanténba zárta a szélsőjobboldalt. A kampányröplapok kézbesítését például megtagadta a posta, a meghatározó svéd orgánumok pedig szintén megtagadták az SD számára a reklámfelülethez való hozzáférést.
Mindennek az lett a következménye, hogy az SD kevésbé lett látható, védekező pozícióba került és folyamatosan igyekeznie kellett, hogy elfedje szélsőséges mivoltát. Ugyanakkor a pártnak sikerült tőkét is kovácsolnia az áldozati szerepből, és éppen a teljes háttérbeszorítási kísérletek miatt növekedett a párt iránti közérdeklődés.
Az SD pedig igyekezett is megragadni minden lehetőséget, hogy felhívja a figyelmet a vele szemben alkalmazott eszközökre, amelyekkel cenzúrázni vagy elnyomni próbálták. Még külföldön is magukra irányították a figyelmet. A 2010-es választásokat megelőzően például több dán párt kérvénnyel fordult az Európai Bizottsághoz azért, hogy küldjenek ki nemzetközi választási megfigyelőket, akik monitorozzák az SD-vel szembeni bánásmódot. A közszolgálati médiából való kizárás hozzájárult ahhoz, hogy a párt egyéb nyilvános csatornái keresettebbé váltak. Ezt a jelenséget jól példázza az a 2010-es SD kampányfilm, amelyet a svéd médiumok betiltottak, viszont az fokozott nézettségre tett szert az interneten.
A teljes politikai karantén tehát, mely részben indokoltnak és kezdetben hatékonynak tűnt, később már kifejezetten segítette az Svéd Demokratákat a parlamentbe kerülésben.
Franciaország: udvarlás a szélsőjobb szavazóknak
A francia példa éppen ellentétes a svédországival. A francia Front National (Nemzeti Front, FN) a bevándorlás-ellenes szélsőjobboldali pártok prototípusának tekinthető Európában. A párt vezető szerepet játszott az új európai szélsőjobboldal ideológiai keretének kiépítésében, a nemzetközi szövetségépítésre irányuló tevékenységek kezdeményezésében, és egyben szimbolikus és anyagi juttatásokat is biztosított a szárnyukat nyitogató szélsőjobboldali pártoknak Európában. A Jean-Marie Le Pen által 1972-ben alapított párt a 90-es évekre meghatározó tényezővé nőtte ki magát a francia politikában. Támogatottsága 4 és 16% között mozgott. A legutóbbi választások előtt Jean-Marie Le Pen lánya, Marine Le Pen vette át a párt vezetését, és a korábbiaknál némileg mérsékeltebb hangot megütve az FN minden eddig elért népszerűségét megdöntötte: 17,9%-os támogatottságot ért el a 2010-es elnökválasztáson.
A francia politikai környezet jelentősen eltér a svédtől a tekintetben, hogy a bevándorlás témája Franciaországban sokkal inkább átpolitizált. A jobb és baloldal közt nincs konszenzus az ügyben, és alkalmanként vezető politikusok is megfogalmaztak olyan üzeneteket a bevándorlókról, amelyek nem álltak távol a szélsőjobboldal által hirdetett nézetektől. A parlamenti pártok rendre elzárkóztak az FN-nel való koalíciókötéstől, de az FN által propagált ideológiával és politikával kapcsolatban már kevésbé foglaltak világos álláspontot. A francia jobboldal már Mitterand elnöksége idején átvette Le Pen témáit és üzeneteit azért, hogy kritikus álláspontot tudjon megfogalmazni az akkori bevándorlási politikával szemben. Az utóbbi években pedig Sarkozy elnök is kihasználta a bevándorlásellenes diskurzust, elnöksége idején betiltották a niqab nyilvános viseletét és egy sor más rendeletet született a muszlimokkal, a cigányokkal és más migránsokkal szemben. E rendelkezések segítségével Sarkozy igyekezett megához csalogatni az FN szavazóit, amely részben sikerült is neki.
Sarkozy stratégiája kezdetben beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Becslések szerint csaknem 69 százaléka azon szavazóknak akik 2002-ben Le Penre szavaztak, 2007-ben Sarkozynek adták voksukat. Mindez azonban csak egy bizonyos pontig működött, és hosszú távon az FN ideológiájának teljes legitimálását szolgálta. Ráadásul azzal, hogy Sarkozy a „mérsékelt” és „radikális” jobb közti határt feszegette sok tekintetben többet ártott saját pártjának, az UMP-nek, mint amennyire sikerült az FN-t féken tartania. Elnöksége után az UMP ideológiai ellentmondásosságba keveredett amint megpróbálta újdonsült szélsőjobb szavazótáborát és a szalonképes párt imázsát is együtt fenntartani a nyilvánosság előtt. Magán a párton beül is törésvonal alakult ki azt illetően, hogy az UMP melyik úton haladjon tovább. Jelenleg még nem világos melyik vonal lesz az irányadó. A novemberben megválasztott pártvezér, a Sarkozy által is patronált Jean-Francois Copé, például épp a szélsőjobbhoz közel álló vonalból került ki. Nemrég jelent meg új könyve Manifeste pour une droite décomplexée („Kiáltvány egy szabad jobboldalért”), amely az FN-hez hasonlatosan érvel a bevándorlók ellen.
Összegzés
Nem létezik egyetlen helyes módszer, mellyel a szélsőjobboldal térnyerése megakadályozható. A svéd eset szemlélteti, hogy ha a demokráciák túlságosan elfojtják és stigmatizálják a szélsőjobbot, akkor az nem pusztán kontraproduktívvá válhat, hanem a demokrácia önellentmondásosságához is vezethet. Az SD aktivistái és szavazói ellen tett lépések ugyanis némely esetben a demokrácia játékszabályainak áthágását eredményezték Svédországban. Sőt, az intézkedések amelyek „rasszizmussal” bélyegezték meg az SD-t, ugyanúgy megbélyegezték a svéd társadalom 5,7 százalékát is, akik az SD-re szavaztak. Ezzel a réteggel a politikusoknak meg kell tanulniuk kommunikálni, nem zárhatják őket ki minduntalan a politikai közösségből.
A francia eset ezzel szemben azt szemlélteti, hogy a szélsőjobb szavazóit nem lehet negatív következmények nélkül, bevándorlóellenes üzenetekkel elcsábítani. Sarkozy stratégiája megosztotta a saját pártját, súlyos belharcokat és ideológiai összeférhetetlenséget idézett elő.
A hosszú távú és következetes politika olyan, amely nem csak az extrém pártok legyőzésére irányul, hanem az extrém politikára és az azt tápláló ideológiára is. Nyílt párbeszédre és nyilvános vitákra van szükség azokról a témákról (bevándorlás, idegenektől való félelem, rasszizmus) amelyeket a szélsőjobboldal meglovagol, és meg kell világosan magyarázni a választóknak azt is, hogy mikor és miért van szükség bizonyos eljárások változtatására. Ezen felül tudomásul kell venni azt is, hogy a szélsőjobboldal sikere túlmutat a bevándorlóellenes alapprogramon, és egy tágabb társadalmi elégedetlenségre hívja fel a figyelmet, ami a mindenkori politikai intézmények és a választók közti távolságból fakad. A szélsőjobb elleni harcnak együtt kell járnia olyan lépésekkel, amelyek sikeres eredményeket tudnak felmutatni az integrációs politikában, illetve egyes a társadalmi struktúrát érintő témákban, mint például a szegénység vagy a fiatalok munkanélkülisége. Kifinomult reakcióra van szükség a főáramú politikai pártok részéről, ha választ akarnak adni a populizmus, elégedetlenség és előítélet kihívásaira Európában.
Milyen a szélsőjobb Japánban?
2012 november 26. | Szerző: Political Radical
Matolcsy-féle piros pötty ide vagy oda, a japánok nem sokat foglalkoznak Magyarországgal, sem a nálunk bizonyos körökben népszerű japán-magyar vélt vagy valós rokonsággal. Nagy kultusza van ugyanakkor az ottani radikálisok körében a náci Németországnak, hiszen Japán, a tengelyhatalmak részeként aktív szerepet vállalt a második világháborúban, leginkább természetesen az ázsiai térség hadszínterein hagyott hátra sok máig fájó emléket. Koreában vagy Kínában, a javuló külkapcsolatok ellenére így továbbra sem ritkák a japánellenes tüntetések, az ázsiai közvélekedés szerint az ismételten felszínre kerülő japán nacionalizmus miatt. Hiller Gábor írása.
Annak ellenére, hogy a japán szélsőjobb sok tekintetben különbözik az európai értelemben vett „tradicionális” szélsőjobbtól (a zsidók gyűlölete például érthető okokból teljesen hiányzik a palettáról, helyette a különböző ázsiai népekre, leginkább a kínaiakra helyeződik a hangsúly), az alapeszmék hasonlóak: az erős nacionalizmus, a felsőbbrendűség tudata vagy éppen a „japán élettér” követelése.
Japán második világháborús kapitulációja után a szélsőjobb hamar visszaszorult. Az amerikai mintára és nyomásra történő demokratizálódás a vártnál sokkal gyorsabban és eredményesebben haladt, a szigetország hamar alkalmazkodott az új kihívásokhoz és a nemzetközi környezethez. A vesztes világháború után pár évvel egy gazdaságilag fejlődő, stabil, demokratikus országgá vált. Ennek kereteit az 1947-ben elfogadott alkotmány teremtette meg, amelyet „Béke Alkotmány”-ként is emlegetnek. Annak kilencedik pontja ugyanis kimondja, hogy a japán nép elítéli a háború minden formáját, ennek megerősítéseképp pedig lemond az önálló hadsereg fenntartásáról.
Ezzel az „erős rántással” kiszaladt a talaj a japán nacionalizmus és a szélsőjobb lába alól. A viszonylag konstans gazdasági fejlődés, a gyors életszínvonal-növekedés, a stabil politikai háttér pedig hosszú távon garantálta, hogy a szélsőjobb ne tudjon komoly eredményeket elérni Japánban. A helyzet azonban az utóbbi időben némileg változni látszik, a közelgő választásokon a korábbiaknál kedvezőbb eredményekben bizakodhatnak a szélsőjobboldali pártok.
A változás legfőbb oka a japán gazdaság utóbbi időben nyújtott gyenge teljesítménye, a környező országokkal újra és újra kialakuló sziget-viták (Senkaku, 尖閣諸島) és az emiatt néhol tapasztalható Japán-ellenes attitűd. Vannak, akik szerint a drasztikusan csökkenő japán népesség problémája is szerepet játszhat a szélsőjobb éledezésében.
A környező országok (leginkább Kína), némileg érthető okokból, igen érzékenyek bárminemű japán aktivitásra a nacionalizmus területén. Elég csak egy szimbolikus fontossággal bíró szentélyt (Yasukuni, 靖国神社) meglátogatnia egy jelentősebb japán politikusnak ahhoz, hogy komoly ellenérzéseket váltson ki kínai kollégáiból. Számukra ugyanis a tokiói Yasukuni szentély a japán nacionalizmus és militarizmus példaképe, ami emléket állít a második világháborúban elesett japán katonáknak, köztük elítélt háborús bűnösöknek és Hideki Tojo miniszterelnöknek (1941-1944) is. Idén szokatlanul magas rangú politikus, az exkormányfő Abe Shinzo tett demonstratív látogatást a szentélynél, aki egyébként jó eséllyel indul a decemberi választásokon az elnöki posztért.
A szélsőjobboldal (gyűjtőnevén Uyoku Dantai, 右翼団体) bizonyos ötletei egyre gyakrabban kerülnek be a belpolitikai vitákba; a magyar szélsőjobboldal holokausztértelmezéséhez hasonlóan az oktatásban egy kevésbé „önostorozó” történelemszemlélet bevezetését sürgetik, felülvizsgálnák továbbá a már említett Béke Alkotmányt is.
Bár a szélsőjobboldali pártok támogatottsága a japán népesség körében minimális, az utóbbi időben a nagyobb városokban vagy Tokió frekventáltabb helyszínein (például Shibuyaban) megsűrűsödtek a tüntetéseik. A régi „napsugaras” japán zászlókkal és jelszavakkal teleaggatott propagandabuszaikkal pedig időről időre megpróbálják megtéríteni az erre meglehetősen immunis japán lakosságot, de tényleges támogatottságot ritkán tudnak felmutatni. Viszonylagos sikerként legfeljebb azt könyvelhetik el, hogy említett nézeteik egyre sűrűbben megjelennek a főáramú japán politikában.
Feltűntek azonban új nacionalista pártok is a palettán, mint a 2010-ben alapított Ganbare Nippon! (頑張れ日本！, Hajrá Japán!, Kitartás Japán!), akik némileg mérsékeltebb retorikájukkal már szélesebb tömegeket szólíthatnak meg. Az utóbbi időben újra romló kínai-japán viszony kedvező fordulatot hozott számukra, mivel így – egyébként békés – tüntetéseikkel több figyelmet tudtak szerezni.
Rendkívül ambiciózus az újonnan alakult Nippon Ishin no Kai (日本維新の会 , Japán Restauráció Pártja), amely egyesülve a Taiyo no Toval (太陽の党, Nap Pártja) a következő választásokon a 480-ból 100 parlamenti mandátum megszerzését tűzte ki célul. Számukra biztató lehet, hogy a párt élére sikerült megnyerni Tokió exfőpolgármesterét, Ishihara Shintarot , aki elismert és erősen nacionalista politikus. Bizonyos felmérések szerint a Japán Restauráció Pártja alig néhány héttel bejegyzése után a szigetország második legnépszerűbb politikai erejévé vált. A párt elsődleges céljai között van az USA-tól való függés csökkentése és egy független, „teljes értékű” hadsereg felállítása; jelenleg Japánnak nincs hagyományos értelemben vett hadserege, csupán az önvédelmi célokra bevethető JSDF (Japanes Self Defence Force).
Létezik egy „hivatalos” japán náci párt is (NSJAP), ám az ő támogatottságuk annyira elhanyagolható, hogy az szinte említésre sem érdemes.
A japánok egészen másképp viszonyulnak a szélsőjobboldali jelképekhez is. A világ nyugati féltekén horogkeresztként ismert – és egyértelműen a náci Németországhoz kötött – szimbólum egészen más jelentéssel bír Ázsiában, így Japánban is. A szvasztika ugyanis alapvetően pozitív kép, leginkább a buddhista templomokat és szentélyeket jelöli, és véletlenül sem a náci pártra utal.
Akadnak az átlag európai számára ennél is nehezebben befogadható jelenségek. A japánok egy szűkebb része egyáltalán nem idegenkedik a náci szimbólumok használatától, főleg, ha az országban igen népszerű „cosplay” – azaz valamilyen téma szerinti beöltözés – kerül terítékre. Mivel számukra semmilyen negatív kép nem társul a szigorú értelemben vett nácizmushoz, viszonylag érzelemmentesen viszonyulnak a témához, sőt a fiatalok egy része egyszerűen „cool”-nak tartja a náci tárgyakat, ruhákat, relikviákat.
forrás: http://www.cammyfan.com
Ez az eset is csak kisebb felháborodást keltett, amikor az egyik nagy japán áruházlánc kínálatában Hitler-jelmezek jelentek meg.
forrás: http://img.metro.co.uk
Ez a fajta szabadság a náci szimbólumok használatát illetően nem csak Japánra jellemző. Koreában például több Hitler nevével fémjelzett bár, diszkó, étterem is található, ahol „autentikus” náci élményben lehet része a vendégeknek.
Mindezek ellenére Japánban kevéssé lehet érezni bármiféle szélsőjobboldali hangulatot az utcán vagy a városokban, legfeljebb a tekintetben, hogy a nagypártok is kezdik átértékelni némileg Japán szerepét a világban, és már nem annyira óvatosak retorikájukban sem. Ma már Abe Shinzo sem zárkózik el az alkotmány felülvizsgálatától, illetve egy állandó hadsereg felállításától, sőt, a sziget-vita kapcsán Kínával szemben is erőteljesebb hangnemet ütött meg. Ismételt hatalomra jutása esetén pedig megígérte a védelmi költségevetés növelését, ami a második világháború utáni Japán eddigi teljesen pacifista politikája tükrében hat szokatlanul.
Political Radical
A Political Capital szakértőinek és vendégszerzőinek tematikus blogja a társadalmi, politikai szélsőségekről
és az összeesküvés-elméletekről.
PARTNEREK
Tarolhatnak az EU-szkeptikus pártok a nagy tagállamokban
2014 május 23. | Szerző: politicalradical
Nagy-Britanniában és Hollandiában már lezajlott az európai parlamenti választás. Noha az eredmények csak vasárnap estére válnak publikussá, annyi már most is tudható, hogy Európai Parlamenten belül jelentősen erősödhet az EU-ellenes pártok képviselete. Az EU négy legnagyobb tagállama közül háromban – Franciaországban Olaszországban és Nagy-Britanniában – különösen jól szerepelhetnek majd az európai integrációval szemben kritikus erők. Az alábbiakban ezeket az országokat vizsgáljuk a Political Capital DEREX mutatójának legfrissebb értékei alapján.
A European Social Survey (ESS) adatbázisán alapuló DEREX mutató segítségével összehasonlíthatók az egyes európai országok abból a szempontból, hogy mekkora a szélsőjobboldal ideológiája iránt nyitott választók aránya. A legfrissebb eredmények szerint az európai országok többségében egyértelmű növekedést mutat az EU-ellenesség, ami az európai parlamenti (EP) választáson jó esélyt kínál az integrációval szemben politizáló pártoknak.
Ezt mutatja az is, hogy a Votewatch előrejelzése szerint az egyértelműen EU-ellenes (szélső)jobboldali képviselők aránya az EP-ben 8-ról 18 százalékra nőhet. Ha ehhez hozzászámoljuk a „puha” euroszkeptikus jobboldali (a Cameron vezette Európai Konzervatívok és Reformerek) és a szintén erősödő szélsőbaloldali (a következő ciklusban a Syriza elnöke, Tsipras által vezetett Európai Egyesült Baloldal) frakciók mandátumait, akkor azt mondhatjuk: a jelenlegi képviseletük másfélszeresére, összesen 30 százalékra nőhet az Európai Unióval más-más mértékben, de mindenképpen szembenálló képviselők aránya.
Az európai összkép szintjén tehát egyértelműnek tűnik a tendencia. Ha azonban az egyes országokat közelebbről megvizsgáljuk, akkor bonyolultabb folyamatokat láthatunk. Az elemzésünkben tárgyalt három ország esetében például az látszik, hogy míg Franciaországban és Nagy-Britanniában a szélsőjobboldalra sorolt pártok mérséklődése, közép felé húzódása teremti meg a jobb szereplés lehetőségét, addig Olaszországban inkább a társadalomban megnövekedett elégedetlenségre épülnek rá az Európai Uniót bűnbaknak kikiáltó pártok.
Franciaország
Franciaországban az attitűd-szélsőségesek aránya 2008 végére érte el az addigi mélypontját 4,5 százalékkal. Az azóta eltelt időszakban azonban folyamatosan emelkedett a DEREX értéke. 2013 első félévére a felnőtt társadalom bő 7 százaléka volt fogékony a radikális jobboldali ideológiára. Az Előítéletesség is hasonló emelkedést mutatott, minden negyedik francia megkérdezett vallott szélsőségesen kirekesztő nézeteket egyes kisebbségi csoportokról. Lényeges azonban kiemelni, hogy sem a DEREX, sem az előítéletesség mértéke nem döntött rekordokat, hanem visszakapaszkodott a 2004-2005-ös időszakban mért eddigi legmagasabb szintekre.
A francia Nemzeti Front látványos erősödését tehát csak kisebb mértékben magyarázza a társadalmi fogékonyság emelkedése. Annak hátterében legfőképpen a párt politizálásának tudatos felpuhítása áll. Marine Le Pen ellenzi az eurozónát és elsősorban a muszlim bevándorlás megfékezése érdekében visszaállítaná a nemzeti határokat, de mindezt mérsékelt stílusban, a közép felé húzódva teszi. Pártja így a szavazatok negyedének megszerzésére is esélyes és ezzel akár az első helyre is kerülhet.
Nagy-Britannia
Angliában a társadalomnak csak mintegy 4 százaléka fogékony a szélsőjobboldali ideológiákra. Az elmúlt néhány évben a jobboldali értékorientáció és az előítéletesség emelkedett néhány százalékponttal. Bár a 2010-ig folyamatosan erősödő rendszerellenesség az utolsó, 2013-as adatfelvételre ismét visszaesett, az Európai Parlament iránt szélsőségesen bizalmatlanok aránya 20 százalék felett ragadt. A DEREX viszonylag alacsony szinten történt stabilizálódása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kínálati oldalon a kirekesztőbb nézeteket valló BNP jelentősen veszített támogatottságából. Ugyanakkor a kevésbé radikális, a külföldi munkavállaló- illetve EU tagság-ellenességre építő UKIP jó eséllyel megszerezheti az első, második hely valamelyikét az EP-választáson.
A UKIP kampányát ugyanakkor az is megkönnyítette, hogy ez év elején – hétéves átmenet után – Románia és Bulgária állampolgárai előtt is teljesen megnyílt az uniós munkaerőpiac. A májusi EP-választások előtt nem nehéz elhitetni a brit választókkal, hogy románok és bolgárok árasztják majd el a kontinens nyugati felét.
Olaszország
Olaszországban az elmúlt bő hét év alatt 8-ról 13 százalékra emelkedett az attitűd-szélsőségesek aránya. Legnagyobb emelkedést a rendszerellenességben figyelhető meg, az olasz társadalom harmada volt szélsőségesen bizalmatlan a politikai intézmények irántEz a jelenség Dél-Európában nem egyedülálló Spanyolországban és Portugáliában is nagyon magasra emelkedett a rendszerellenesség (33%, illetve 41%). Ezzel együtt a DEREX értéke is megduplázódott 2007-2013 között. Portugáliában a felnőttek 12, Spanyolországban pedig 6 százaléka tekinthető fogékonynak a szélsőjobboldal tipikusnak tekinthető ideológiájára. A Földközi-tenger keleti medencéjének tagállamaiban hatványozottabban jelennek meg az említett folyamatok. Cipruson és Görögországban egyaránt jelentősen megugrottak a DEREX értékei az elmúlt években.
Olaszországban erre alapozva a parlamenti választáson euroszkeptikus üzeneteivel sikert elért „5 csillag mozgalmat” vezető Beppe Grillo egyértelművé tette: Olaszországnak ki kellene lépjen az eurozónából és általában át kellene gondolnia uniós tagságát. A párt szerint az ország gazdasági bajaiért az euró a felelős, a közös pénz sorsáról népszavazás kiírását szeretnék kezdeményezni. A baloldali populista Beppe Grillo mozgalma mellett a szélsőjobboldalon meghatározó Északi Liga és további kis euroszkeptikus pártok (Fratelli d’Italia, Sinistra Ecologia Libertà) szintén az EU-t teszik felelőssé a gazdasági nehézségekért, elutasítva a Fiskális Stabilitás Szerződést, annak feltételeit.
A Political Capital az indexhez kapcsolódóan létrehozta a derexindex.eu honlapot, amely adatbázisokkal, online grafikonrajzolóval, elemzésekkel segíti a téma iránt érdeklődő újságírók és szakértők munkáját. A DEREX Indexhez a honlapon a téma vezető európai kutatói (Jamie Bartlett, a brit Demos extremizmuskutatója, Cas Mudde, a georgiai egyetem professzora, és Kis János, a CEU professzora) írtak ajánlást.
Oldal ajánlása emailben
X