Ki tehet Toroczkai ásotthalmi győzelméről?

2013 december 18. | Szerző: politicalradical

Gyöngyöspata, Tiszavasvári, Kosd, Monorierdő, Tuzsér, Békésszentandrás, Hegyháthodász, Hencida, Kemenessömjén és Martonfa után Ásotthalom is Jobbik-támogatású polgármesterrel büszkélkedhet, miután Toroczkai László, a párt Csongrád megyei képviselője, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke nyerte a vasárnap megtartott választást. Az ügy pikantériája, hogy sajtóértesülések szerint Toroczkait támogatták a helyi „baloldaliak”, legalábbis a Demokratikus Koalíció egy – hamarosan kizárandó – helyi tagja így nyilatkozott korábban a Magyar Narancsnak, majd az Egyenes beszédnek. Ezek után nem csoda, hogy a választást követően rögtön előkerült a hazai közbeszéd szélsőjobboldallal kapcsolatos szokásos és tökéletesen félrevezető kérdésfeltevése, a radikálisok előretörésért viselt politikai felelősség firtatása. A konkrét esetben ez így hangzik: a baloldal tehet-e arról, hogy Toroczkai László választották Ásotthalom polgármesterévé?

Ennek a túlzottan leegyszerűsítő kérdésfeltevésnek – ahogyan azt már évekkel ezelőtt megírtuk – több  káros következménye is van a szélsőjobboldalról való közgondolkodást illetően. Az első, hogy a régóta meglehetősen önjáró szélsőjobboldal nem látszik önállónak, mivel a baloldal a jobboldalhoz, a jobboldal pedig a baloldalhoz köti a szélsőségeseket. A második, hogy több ponton is gátolja a szélsőjobboldali politika tartalmának, helyi működésének feltárását, mivel ebben a kontextusban csak az válik érdekessé, hogy ki hogyan viszonyul a szélsőjobbhoz (ami persze nem elhanyagolható szempont, de korántsem elegendő). A harmadik következmény pedig az, hogy a szélsőjobboldallal szemben alkalmazott politikai érvelés egyik oldalon sem nevezhető működőképesnek, mivel ténylegesen nem a szélsőjobboldalra vonatkozik, hanem elsődlegesen a bal- és a jobboldal egymással szemben kialakított politikai stratégiájának felel meg. Ezeknek a téves politikai stratégiáknak pedig nyertese a szélsőjobboldal, hiszen többek között erre hivatkozva mondhatja Toroczkai: „Ásotthalmon az embereket nem érdekli az országos pártpolitika, a pártok acsarkodása”.

(kép forrása: Fülöp Máté, hvg.hu)

Ha az Ásotthalmon történtekért van felelőssége a nagyobb politikai erőknek, akkor az az, hogy még mindig ott tartanak, hogy a szélsőségesek minden egyes pozíciószerzéséért kizárólag egymást hibáztatják, miközben magára a szélsőjobboldalra nem fordítanak kellő figyelmet. Pedig észre kellett  venni Toroczkai gazdasági terjeszkedését és jól működő kormány- és politikaellenes populizmusát a településen. Észre kellett volna venni, hogy a Jobbik nemcsak az ország északkeleti megyéiben és nem pusztán a szegényebb, romák által sűrűn lakott településeken képes egy-egy jó választási szereplésre.

Végső soron, hogy mennyire nincs értelme a tényleges okok feltárást elfedő felelősségkeresésének (vö. „acsarkodás”), azt jól mutatja maga a választási eredmény is. Ásotthalmon ugyanis 1264-en mentek el szavazni (ami alig kisebb részvétel, mint 2010-ben) és ebből 904-en szavaztak Toroczkai Lászlóra. Nem nagy merészség tehát kijelenteni, hogy a győzelem a néhány helyi DK-ba átlépett volt szocialista nélkül is megszületett volna. De ez már nem nagyon foglalkoztat senkit, még magát az ügyben megtámadott DK-t sem, hiszen annak szóvivője mindennek kapcsán arra a végső következtetésre jutott, hogy az MSZP-DK-Együtt-PM triónak „le kell ülni tárgyalni a teljes és országos szintű összefogás érdekében”. Pedig, ha valamilyen országos szinten is értelmezhető tanulságot keresünk, akkor Ásotthalom példája inkább azt mutatja, hogy amíg a baloldal „az összefogás” üres lózungjának ismételgetésén túl nem képes határozott érzelmi és ideológiai kötődést is teremető politikai teljesítményre (beleértve a radikálisokkal szembeni politizálást) , addig a Fidesznek jobban kell tartania a szélsőjobbtól, mint a baloldaltól.

A Jobbik helyzete egy évvel a választás előtt

2013 április 25. | Szerző: Political Radical

Az utóbbi hetekben számos elemzés jelent meg a baloldali ellenzéki pártok egymáshoz való viszonyáról és majdani választási esélyeiről. Viszonylag kevés szó esik ugyanakkor a Jobbik jelenlegi pozíciójáról. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogyan írható le a párt helyzete nagyjából egy évvel a választás előtt, illetve melyek a főbb hasonlóságok és különbségek a Jobbik és a többi ellenzéki párt körülményeit illetően.

A Jobbik részben hasonló problémákkal küzd, mint a többi ellenzéki szereplő. A párt szavazótábora valamelyest bővült ugyan a választások óta, de jelentős növekedésről nem beszélhetünk, támogatottsága ma is a 2010 első hónapjaiban mért szinten áll.

A népszerűség stagnálása ugyanakkor azt is mutatja: az elmúlt évek botrányai és belső küzdelmei sem ártottak a pártnak, valamint azok a várakozások sem teljesültek, amelyek szerint a Jobbik a parlamentbe kerülve szükségképpen veszít majd a vonzerejéből.

Vannak elemzések, amelyek jelentős átrendeződésről szólnak a Jobbik szavazótábora kapcsán. A Republikon Intézet szerint például, „míg 2010 és 2012 között a Jobbik egy elsősorban Kelet-Magyarországon erős, inkább alsó-középosztályból szerveződő, a gazdaságilag aktívakra és az átmenetileg elszegényedett, munkanélküliekre egyaránt építő párt volt, 2013-ra egy területileg kiegyenlített, markánsan az aktív munkavállalókból álló, a középosztály felé tendáló párttá vált”. Más adatok nem utalnak ebből a szempontból nagy változásra. Ezen a blogon már tavaly tavasszal bemutattuk, hogy a Jobbik korábban sem volt regionális párt, a szavazótábor többsége pedig az átlagnál jobban kereső és jobb környezetben élő választókból áll.

Pártpolitikai szempontból nézve a Jobbiknak lehet még pár százezres tartaléka, ezek a választók ma főként a Fidesz táborát erősítik. Elsősorban értük folyik a versengés a két párt között. Ez abból is sejthető,, hogy az elmúlt években általában akkor tudott erősödni a Jobbik, amikor a Fidesz gyengült. Nem meglepő tehát, hogy a Fidesz a radikális szavazók egy részét magához igyekszik kötni azzal, hogy a Jobbik számos témáját és üzenetét átveszi.

Ahogy a többi ellenzéki pártnak, úgy a Jobbiknak is problémát okoz, hogy a kormánypárt politizálása lényegében „ellenzéki” szerepfelfogást követ. A Fidesz három év kormányzás után is sikeresen „elmúltnyolcévezik”, hatékony a felelősség másokra hárításában, valamint a külső ellenségkép megalkotásában. Mindez nehézséget jelent a Jobbik számára, amelynek szélsőjobboldali pártként nem egyszerűen ellenzékinek kellene lennie, hanem rendszerellenzékinek, ehhez képest ezt a pozíciót is a Fidesz foglalja le, mivel „szabadságharcával”, radikális gazdaság- és társadalomátalakító terveivel kvázi rendszerellenzéki szerepet tud vinni. Így pedig marad a Jobbiknak a rasszizmus, az antiszemitizmus és a „kemény”, a kilépést követelő EU-ellenesség. Ezek ugyanis azok a témák, amelyekben a kormánypárt nem követheti és nem is követi a szélsőjobboldali pártot.

A részben közös választói célcsoport miatt persze nemcsak a Fidesz viszonya ellentmondásos a Jobbik eszméihez, hanem – bár erről kevesebb szó esik a nyilvánosságban – a Jobbik is ellentmondásosan viszonyul a Fideszhez. Az egyetlen jobboldali ellenzéki párt élesen kormányellenes retorikát folytat a saját felületein, míg a szélesebb nyilvánosságban visszafogottabb hangot üt meg, és keményen bírálja a baloldali ellenzéket, hogy a még a Fidesz táborában lévő potenciális szavazóit megszólíthassa. A kiábránduló kormánypárti szavazók egy részének becsatornázására így végső soron az ellenzéki pártok közül a Jobbiknak lehetnek a legjobb esélyei.

De ha még ebben sikeres is lenne a párt, kérdés, hogy a következő választáson mindez mire lesz elég. Egyvalamiben ugyanis a Jobbik hátrányosabb helyzetben van a többi ellenzéki párthoz képest: nincs potenciális szövetségese, ezért könnyen válhat az új választási rendszer legnagyobb vesztesévé.

(Az előadás a Republikon Intézet Egy évvel a választások előtt: pártok és esélyek című konferenciáján elhangzott előadás rövidített változata.)

Bulgária: a politikaellenes populizmus negyedik hulláma

2013 február 28. | Szerző: Political Radical

A bolgár kormány a múlt héten nyújtotta be lemondását az erőszakossá váló tüntetések miatt. Ez sem vetett azonban véget az egyre nagyobb szegénység által táplált tömeges elégedetlenségnek, amely már a teljes politikai elit ellen irányul. Májusban előrehozott választás lesz. A szélsőjobbnak a rossz közhangulat ellenére sincsenek túl jó kilátásai, ettől függetlenül azonban az eddigi politikai rendszer egésze meginoghat.

Bulgáriában 1989 és 2001 között a két párt váltogatta egymást a hatalomban, a szocialisták (BSP) és jobboldali UDF. 2001 óta viszont minden választás alkalmával új populista pártok jelentek meg a bolgár politika színterén.

Az első populista hullám Simeon Szakszkoburggotszki, az egykori bolgár cár 2001-es visszatéréséhez volt köthető. Az általa vezetett párt egyfajta puha politikaellenes populizmust képviselt: a jobb- és baloldalon úgymond átívelő, „nem politikai” koalíciót, „nemzeti egységet” kívánt létrehozni. Először, a török kisebbségi párttal (DPS) együttműködve kormányzott, de a rákövetkező választási ciklusban a két pártnak nem sikerült elegendő szavazatot begyűjtenie, ezért 2005-ben a kormányon maradás érdekében már a szocialistákkal léptek koalícióra.

A második, radikálisabb populista hullám a szélsőjobboldali Ataka megjelenésével indult el. A párt az EU-párti Simeonnal, és a töredezett jobboldallal szemben határozta meg önmagát. Az Atakának sikerült egy sokak számára meggyőző, és egyben kellően provokatív, rendszerellenes hangnemet kialakítania. Volen Sziderov pártelnök Szimeon tökéletes ellentéte volt: a nép egyszerű gyermekeként pozicionálta magát, antielitista hangot ütött meg, első parlamenti napján például élő közvetítésben disznónak nevezte a képviselőket.

2009-re ráadásul a kormánykoalíció súlyos korrupciós botrányokba keveredett, ezért a szavazók meg akarták „büntetni” a baloldalt. A két jobboldali párt, az Ataka és a populizmus harmadik hullámát elhozó Polgárok Bulgária Európai Fejlődéséért GERB ennek köszönhetően győzelmet aratott a választásokon.

A GERB-nek az Ataka külső támogatásával lett többsége a parlamentben, miközben kinevezésekkel a radikálisok egyes képviselőit is magukhoz csábítottak, és sok mindent átvettek a szélsőjobboldali párt stílusából, retorikájából. Ennek következménye az lett, hogy a radikális eszmék akadály nélkül terjedhettek a bolgár társadalomban, ugyanakkor az Ataka lassan intézményesült, és már nem volt képes bombasztikus rendszerellenes retorikával fellépni, mivel önmaga is mélyen belebonyolódott a kormányzati politikába, így lassan forgácsolódni kezdett. Mára a párt népszerűsége a parlamenti küszöböt jelentő 4 százalék alá került, és az újonnan megjelenő szélsőjobboldali kezdeményezések sem tudnak jelentős támogatottságot felmutatni.

Maga társadalmi helyzet azonban rendkívül feszült, óriási mértékű a politikai szereplőkkel és az intézményrendszerrel szembeni általános bizalmatlanság. Mindez ráadásul egybefonódik a gazdasági válság hatásaival is, amit az is mutat, hogy a tömegtüntetések elsősorban a lakosságra nehezedő elviselhetetlen terhek csökkentésére irányulnak. A politikai követelések (pl. képviselők visszahívhatósága, pártok visszaszorítása) egyenesen a képviseleti rendszert kérdőjelezik meg. Minden jel arra mutat tehát, hogy az előrehozott választás kampánya a politikaellenes populizmus negyedik hullámát hozhatja el Bulgáriában.