„A hülyeséget betiltani nem lehet”
2013 május 17. | Szerző: politicalradical
Időről időre felmerül Magyarországon a Jobbik betiltásának ötlete. A hivatkozási alap Németország, pedig már ott sem elsősorban jogi, hanem politikai eszközökkel küzdenek a szélsőjobb ellen.
Németországban a neonáci Nemzeti Demokrata Párt (Nationaldemokratische Partei Deutschlands, NPD) betiltásának gondolata azután merült fel ismét, hogy a párthoz is köthető Nemzetiszocialista Underground (Nationalsozialistischer Untergrund, NSZU) nevű terrorhálózat gyilkosságságainak felfedése sokkolta a közvéleményt. Ezt követően széleskörű közéleti vita és hosszas politikai egyeztetés kezdődött az ügyben, ám végül a Bundestag úgy döntött, nem kezdeményezi az NPD alkotmányossági felülvizsgálatát. A parlament alsóháza 326 nem, 211 igen és 40 tartózkodó szavazat mellet utasította el a javaslatot.
A szocialista ellenzék képviselői azzal indokolták az NPD betiltására irányuló indítványukat, hogy a szélsőséges párt antidemokratikus, antiszemita és idegenellenes ideológiát hirdet, ezért nincs helye a német demokráciában. A kormánykoalíció képviselői viszont azzal utasították el a beadványt, hogy bármennyire is ellenzik az NPD programját és ideológiáját, pragmatikus megfontolásból úgy vélik: a szélsőjobb visszaszorítására a megfelelő módszer nem jogi, hanem inkább politikai úton érhető el. A kormánytöbbség azt is mérlegelte, hogy az NPD alkotmányossági megkérdőjelezésével veszélyes talajra lépne. A német kormány ugyanis egy alkalommal, 2003-ban már indítványozta az NPD felülvizsgálását az Alkotmánybíróságnál, ám akkor a kezdeményezés formai okok miatt megbukott. Egy újabb kudarc pedig csak a szélsőjobboldali párt megerősödéséhez vezethetett volna. Ráadásul az NPD elhanyagolható mértékű országos támogatottságával aligha mondható fontos politikai szereplőnek, így nem sok értelme lett volna felnagyítani a szerepét egy nagy figyelmet kiváltó feloszlatási eljárással. A legjobb politikai érvet talán Philipp Rösler, az FDP elnöke fogalmazta meg, aki „a hülyeséget betiltani nem lehet” mondattal utasította el javaslatot.
Philipp Rösler: „A hülyeséget betiltani nem lehet.”
Ahogy azt korábban ezen a blogon is bemutattuk, Németországban sem működnek mindig hatékonyan a szélsőjobboldal ellen irányuló kormányzati és civil programok. Ugyanakkor tény, hogy a második világháború óta szélsőjobboldali párt soha nem jutott be a szövetségi parlamentbe, és jelenleg is csupán két tartományi parlamentben vannak az NPD-nek képviselői. A mainstream pártok mind elhatárolódnak a szélsőjobboldal eszméitől és a velük való együttműködéstől, így a párt a helyi szintű döntéshozatalban is teljesen elszigetelt.
A szélsőjobbal szembeni politikai fellépés bizonyítéka volt a legutóbbi május 1-jei demonstráció Berlinben, ahol az NPD minden évben megrendezett tüntetésére idén, a 480 neonácival szemben 8000, tehát csaknem 20-szor annyi ellendemonstrálót toboroztak össze politikai és civil szervezetek. A politikai ellenfelek az NPD fő szavazóbázisát is jelentő Mecklenburg–Elő-Pomeránia tartományban sem kímélik a szélsőjobbot. Sokan rámutatnak például arra, hogy a helyi gazdaság és infrastruktúra fejlődésére negatív hatással van az NPD jelenléte, mivel a párt idegenellenességtől hangos retorikája kedvezőtlen légkört biztosít a nemzetközi cégek számára, amelyek emiatt Németország más részeit választják befektetésük célpontjaként. A tartomány szakszervezetei szintén összefogtak: kampányt szerveztek azzal a céllal, hogy a rasszizmust és a szélsőjobboldali megnyilvánulásokat kiszorítsák a közéletből, beleértve a munkahelyi környezetet is.
„A rasszizmusnak, az antiszemitizmusnak és a szélsőjobboldali eszméknek nincs helyük a mi cégünknél” – olvasható egy mecklenburgi érdekképviselet hirdetőtábláján
A politikai eszközök preferálásán túl azonban volt még egy oka annak, hogy a kormányoldali többség eltekintett az NPD betiltásának kezdeményezésétől. Ez pedig a szélsőjobboldali párt pénzügyi válsága. Februárban ugyanis a Bundestag leállította a nekik járó mintegy 300 ezer eurós negyedéves támogatás folyósítását, mivel a párt nem fizetett be egy több mint egymillió eurós büntetést, amelyet a szövetségi közigazgatási bíróság vetett ki tavaly a párt gazdálkodásáról szóló pénzügyi beszámoló ellenőrzése során kimutatott szabálytalanságok miatt. Ráadásul a pártnak az 1,27 millió eurós büntetés mellett jelentős nagyságú tartozást is törlesztenie kell. Mindez tehát önmagában elegendő lehet ahhoz, hogy jogi szankciókhoz való folyamodás nélkül összeomoljon az NPD. A szélsőjobboldali párt pénz nélkül aligha tud majd hatékony kampányt folytatni a szeptemberi választásokat megelőzően, és ezzel a következő négyéves periódusban végképp elveszítheti az állami támogatásokra való jogosultságát.
A Jobbik helyzete egy évvel a választás előtt
2013 április 25. | Szerző: Political Radical
Az utóbbi hetekben számos elemzés jelent meg a baloldali ellenzéki pártok egymáshoz való viszonyáról és majdani választási esélyeiről. Viszonylag kevés szó esik ugyanakkor a Jobbik jelenlegi pozíciójáról. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogyan írható le a párt helyzete nagyjából egy évvel a választás előtt, illetve melyek a főbb hasonlóságok és különbségek a Jobbik és a többi ellenzéki párt körülményeit illetően.
A Jobbik részben hasonló problémákkal küzd, mint a többi ellenzéki szereplő. A párt szavazótábora valamelyest bővült ugyan a választások óta, de jelentős növekedésről nem beszélhetünk, támogatottsága ma is a 2010 első hónapjaiban mért szinten áll.
A népszerűség stagnálása ugyanakkor azt is mutatja: az elmúlt évek botrányai és belső küzdelmei sem ártottak a pártnak, valamint azok a várakozások sem teljesültek, amelyek szerint a Jobbik a parlamentbe kerülve szükségképpen veszít majd a vonzerejéből.
Vannak elemzések, amelyek jelentős átrendeződésről szólnak a Jobbik szavazótábora kapcsán. A Republikon Intézet szerint például, „míg 2010 és 2012 között a Jobbik egy elsősorban Kelet-Magyarországon erős, inkább alsó-középosztályból szerveződő, a gazdaságilag aktívakra és az átmenetileg elszegényedett, munkanélküliekre egyaránt építő párt volt, 2013-ra egy területileg kiegyenlített, markánsan az aktív munkavállalókból álló, a középosztály felé tendáló párttá vált”. Más adatok nem utalnak ebből a szempontból nagy változásra. Ezen a blogon már tavaly tavasszal bemutattuk, hogy a Jobbik korábban sem volt regionális párt, a szavazótábor többsége pedig az átlagnál jobban kereső és jobb környezetben élő választókból áll.
Pártpolitikai szempontból nézve a Jobbiknak lehet még pár százezres tartaléka, ezek a választók ma főként a Fidesz táborát erősítik. Elsősorban értük folyik a versengés a két párt között. Ez abból is sejthető,, hogy az elmúlt években általában akkor tudott erősödni a Jobbik, amikor a Fidesz gyengült. Nem meglepő tehát, hogy a Fidesz a radikális szavazók egy részét magához igyekszik kötni azzal, hogy a Jobbik számos témáját és üzenetét átveszi.
Ahogy a többi ellenzéki pártnak, úgy a Jobbiknak is problémát okoz, hogy a kormánypárt politizálása lényegében „ellenzéki” szerepfelfogást követ. A Fidesz három év kormányzás után is sikeresen „elmúltnyolcévezik”, hatékony a felelősség másokra hárításában, valamint a külső ellenségkép megalkotásában. Mindez nehézséget jelent a Jobbik számára, amelynek szélsőjobboldali pártként nem egyszerűen ellenzékinek kellene lennie, hanem rendszerellenzékinek, ehhez képest ezt a pozíciót is a Fidesz foglalja le, mivel „szabadságharcával”, radikális gazdaság- és társadalomátalakító terveivel kvázi rendszerellenzéki szerepet tud vinni. Így pedig marad a Jobbiknak a rasszizmus, az antiszemitizmus és a „kemény”, a kilépést követelő EU-ellenesség. Ezek ugyanis azok a témák, amelyekben a kormánypárt nem követheti és nem is követi a szélsőjobboldali pártot.
A részben közös választói célcsoport miatt persze nemcsak a Fidesz viszonya ellentmondásos a Jobbik eszméihez, hanem – bár erről kevesebb szó esik a nyilvánosságban – a Jobbik is ellentmondásosan viszonyul a Fideszhez. Az egyetlen jobboldali ellenzéki párt élesen kormányellenes retorikát folytat a saját felületein, míg a szélesebb nyilvánosságban visszafogottabb hangot üt meg, és keményen bírálja a baloldali ellenzéket, hogy a még a Fidesz táborában lévő potenciális szavazóit megszólíthassa. A kiábránduló kormánypárti szavazók egy részének becsatornázására így végső soron az ellenzéki pártok közül a Jobbiknak lehetnek a legjobb esélyei.
De ha még ebben sikeres is lenne a párt, kérdés, hogy a következő választáson mindez mire lesz elég. Egyvalamiben ugyanis a Jobbik hátrányosabb helyzetben van a többi ellenzéki párthoz képest: nincs potenciális szövetségese, ezért könnyen válhat az új választási rendszer legnagyobb vesztesévé.
(Az előadás a Republikon Intézet Egy évvel a választások előtt: pártok és esélyek című konferenciáján elhangzott előadás rövidített változata.)
Új kihívások előtt áll a szélsőjobb elleni küzdelem Németországban
2013 március 8. | Szerző: Political Radical
A szélsőjobb ellen irányuló kormányzati programok hatékonysága erősen kérdéses Németországban – állítja mai vendégszerzőnk Ulrich Dovermann, az Állampolgári Oktatás Szövetségi Ügynöksége (Bundeszentrale für Politische Bildung, BPB) vezetője.
Csak tartományi szinten jelentősek a neonáci pártok
Ulrich Dovermann
Németországban a második világháború óta folyamatosan jelen van a neonácizmus. Az 1952-ben betiltott, egykori náci párt felélesztését szorgalmazó Szocialista Birodalmi Párt (Sozilaistische Reichspartei, SRP) után sorra alakultak a különböző szélsőjobboldali csoportok. A legjelentősebbek között elsőként a Német Nemzeti Demokrata Párt (Nationaldemokratische Partei Deutschlands, NPD) 1964-ben alakult meg, volt SRP-tagok vezetésével. Utánuk következett a bajor állami televíziótól nyílt náci szimpátiájának kinyilvánítása miatt elbocsátott újságíró, Franz Schönhuber által alapított Republikánusok Pártja (Die Republikaner, REP). Végül pedig létrejött az 1970-es évek elején még csak német nosztalgikus írások gyűjtőklubjaként működő, ám az 1987-es választásokra párttá alakuló Német Népi Unió (Deutsche Volksunion, DVU).
A neonáci pártok időnként jelentősebb, akár 10 százalék feletti támogatást is elértek tartományi szinten (1998-ban a DVU például 12,8 százalékot kapott Szász-Anhaltban), országosan azonban nem sikerült átlépniük az 5 százalékos választási küszöböt, meghatározó politikai tényezővé tehát nem váltak. A 2009-es választások alkalmával legnagyobb szélsőjobboldali pártként az NPD 1,5 százalékos támogatottságot ért el, képviselői helyet viszont csupán két kelet-németországi tartomány, Szászország és Mecklenburg–Elő-Pomeránia parlamentjében sikerült szereznie.
E pártok jelenléte így is elősegítette a szélsőjobboldali eszmék továbbélését, valamint az underground neonáci szubkultúra fejlődését. A paramilitáris szervezetek már az 1980-as években szaporodni kezdtek Németország-szerte: erőszakos cselekményeik elsősorban a bevándorlók ellen irányult, de a melegeket és a fogyatékosokat is támadták.
A német szélsőjobboldali pártok és neonáci csoportok összességében mintegy hetvenezer tagot számlálnak. Az ilyen szervezetekkel összefüggésbe hozható bűntények száma folyamatosan nő az 1991-es országegyesítés óta, mára közel tizenötezerre tehető. Ez idő alatt a legsúlyosabb faji indíttatású bűncselekménynek, az emberölésnek – a hivatalos rendőrségi statisztikák szerint – 68 áldozata volt, ám számos mértékadó német újság (mint a Die Zeit, a Frankfurter Rundschau vagy a Tagesspiegel) a 150 főt is meghaladóra becsüli a neonáci gyilkosságok számát.
Országos szinten is jelentős a szélsőjobboldali eszmék elterjedtsége
A kutatások alapján összetett kép rajzolódik ki a német szélsőséges eszméket támogatók csoportjáról, amelyben jellemzően felülreprezentáltak az alulképzett, idősebb férfiak. Németország sajátossága továbbá, hogy a volt kelet-német országrészben élő radikálisok profilja eltér a nyugat-németekétől. Az utóbbiakra kevésbé jellemző az antiszemitizmus, és jóval meghatározóbb körükben a bevándorlók ellen irányuló idegenellenesség. A kutatások nem igazolják egyértelműen azt az általános feltételezést, hogy az „osszik” jelentősebb mértékben volnának szélsőjobboldaliak, mint a „wesszik”.
A kirekesztő nézetekkel, mint az idegenek hazatoloncolásával vagy a homoszexuálisok üldözésével, az összlakosság 10 százaléka tud azonosulni. Abban, hogy a szélsőjobboldali pártok mégsem tudják ilyen arányban maguk mögé állítani ezeket a választókat, a német közgondolkodásban elterjedt náci múltból fakadó általános szégyenérzet játszik közre.
A kutatások alapján az is jól látszik, hogy bár a szélsőjobbos nézetek társadalmi támogatottsága erősen ingadozik különböző események – mint például egy krízishelyzet – hatására, soha nem csökken a körülbelül 10 százalékos határérték alá.
Kérdéses hatékonyságú szélsőjobb-ellenes stratégiák
A Hitler utáni Németország a kezdetektől elkötelezett a náciellenes ismeretterjesztő és oktató tevékenységek támogatása mellett. A szélsőjobboldal visszaszorítását célzó programok Németországban holisztikus alapon működnek, azaz működtetésükbe mind regionális, mind tartományi, mind szövetségi szinten igyekeznek bevonni a társadalom minden szegmensét, az iskoláktól és egyházaktól kezdve, a civileken át, egészen a gazdasági szereplőkig. A ma érvényben lévő stratégia 2001-es kidolgozása óta a kormány 1,2 milliárd eurót költött a különféle emberi jogi, tolerancia, integrációs vagy a radikalizmussal szembeni társadalmi ellenálló képességet növelni hivatott projektekre.
A programok hatékonysága azonban erősen kérdéses. Nem csak azért, mert a jelentős mennyiségű forrás ráfordítása ellenére meglehetősen csekély mértékű változás észlelhető a szélsőséges eszmék társadalmi elfogadottságát illetően, hanem azért is, mert nem tisztázott, hogy a hivatalos preventív programok kiket is céloznak.
A különböző kampányok és oktatóprogramok nagy része a széles nyilvánosságra kíván hatni, ami köztudottan amúgy is fogékony a demokratikus eszmékre. A tényleges neonáci elkövetőkkel való kapcsolatteremtésre és párbeszédre viszont alig irányul célzott projekt. Sokan úgy vélik, hogy ezeket a személyeket büntetni és a társadalomtól izolálni kell, számos fiatal börtönlakónak ugyanakkor meg van az igénye arra, hogy az elkövetett bűntetteiről szociális szakemberekkel beszéljen, és a nyitottsága is arra, hogy megváltozzon. A szélsőjobb-ellenes stratégiák keretén belül azonban erre a rehabilitációra kevés erőforrás és figyelem irányul.
A német szélsőjobboldali mozgalmak ráadásul több lépéssel előrébb járnak. Új kihívást jelent például az állandó szervezeti keretekkel nem rendelkező, spontán szerveződő mozgalmak megjelenése, illetve a saját szubkultúra proaktív terjesztése az egyre szerteágazóbb internetes közösségi csatornákon. A szélsőjobb ellen irányuló kormányzati programok csak akkor lehetnek hatékonyak, ha minderre képesek érdemi választ adni.
Bulgária: a politikaellenes populizmus negyedik hulláma
2013 február 28. | Szerző: Political Radical
A bolgár kormány a múlt héten nyújtotta be lemondását az erőszakossá váló tüntetések miatt. Ez sem vetett azonban véget az egyre nagyobb szegénység által táplált tömeges elégedetlenségnek, amely már a teljes politikai elit ellen irányul. Májusban előrehozott választás lesz. A szélsőjobbnak a rossz közhangulat ellenére sincsenek túl jó kilátásai, ettől függetlenül azonban az eddigi politikai rendszer egésze meginoghat.
Bulgáriában 1989 és 2001 között a két párt váltogatta egymást a hatalomban, a szocialisták (BSP) és jobboldali UDF. 2001 óta viszont minden választás alkalmával új populista pártok jelentek meg a bolgár politika színterén.
Az első populista hullám Simeon Szakszkoburggotszki, az egykori bolgár cár 2001-es visszatéréséhez volt köthető. Az általa vezetett párt egyfajta puha politikaellenes populizmust képviselt: a jobb- és baloldalon úgymond átívelő, „nem politikai” koalíciót, „nemzeti egységet” kívánt létrehozni. Először, a török kisebbségi párttal (DPS) együttműködve kormányzott, de a rákövetkező választási ciklusban a két pártnak nem sikerült elegendő szavazatot begyűjtenie, ezért 2005-ben a kormányon maradás érdekében már a szocialistákkal léptek koalícióra.
Tízezrek tüntetettek Bulgária-szerte a magas áramdíjak, a korrupció és a szegénység elleni tiltakozásul (Fotó: MTI)
A második, radikálisabb populista hullám a szélsőjobboldali Ataka megjelenésével indult el. A párt az EU-párti Simeonnal, és a töredezett jobboldallal szemben határozta meg önmagát. Az Atakának sikerült egy sokak számára meggyőző, és egyben kellően provokatív, rendszerellenes hangnemet kialakítania. Volen Sziderov pártelnök Szimeon tökéletes ellentéte volt: a nép egyszerű gyermekeként pozicionálta magát, antielitista hangot ütött meg, első parlamenti napján például élő közvetítésben disznónak nevezte a képviselőket.
2009-re ráadásul a kormánykoalíció súlyos korrupciós botrányokba keveredett, ezért a szavazók meg akarták „büntetni” a baloldalt. A két jobboldali párt, az Ataka és a populizmus harmadik hullámát elhozó Polgárok Bulgária Európai Fejlődéséért GERB ennek köszönhetően győzelmet aratott a választásokon.
A GERB-nek az Ataka külső támogatásával lett többsége a parlamentben, miközben kinevezésekkel a radikálisok egyes képviselőit is magukhoz csábítottak, és sok mindent átvettek a szélsőjobboldali párt stílusából, retorikájából. Ennek következménye az lett, hogy a radikális eszmék akadály nélkül terjedhettek a bolgár társadalomban, ugyanakkor az Ataka lassan intézményesült, és már nem volt képes bombasztikus rendszerellenes retorikával fellépni, mivel önmaga is mélyen belebonyolódott a kormányzati politikába, így lassan forgácsolódni kezdett. Mára a párt népszerűsége a parlamenti küszöböt jelentő 4 százalék alá került, és az újonnan megjelenő szélsőjobboldali kezdeményezések sem tudnak jelentős támogatottságot felmutatni.
Maga társadalmi helyzet azonban rendkívül feszült, óriási mértékű a politikai szereplőkkel és az intézményrendszerrel szembeni általános bizalmatlanság. Mindez ráadásul egybefonódik a gazdasági válság hatásaival is, amit az is mutat, hogy a tömegtüntetések elsősorban a lakosságra nehezedő elviselhetetlen terhek csökkentésére irányulnak. A politikai követelések (pl. képviselők visszahívhatósága, pártok visszaszorítása) egyenesen a képviseleti rendszert kérdőjelezik meg. Minden jel arra mutat tehát, hogy az előrehozott választás kampánya a politikaellenes populizmus negyedik hullámát hozhatja el Bulgáriában.
Lejtőn a Jobbik támogatottsága
2013 február 11. | Szerző: Political Radical
Nem túl kedvező helyzetben vág neki a Jobbik a választások előtti utolsó esztendőnek. A közvélemény-kutatások átlagát tekintve ugyanis hónapok óta csökken a párt támogatottsága, és ez a trend a januári felmérések szerint is folytatódott. Ugyanakkor a Jobbik körüli botrányok korántsem okoztak olyan nagy népszerűségvesztést, mint arra sokan számítottak.
A Jobbik támogatottságát illetően a négy nagy közvélemény-kutató intézet havi mérései között a tavalyi év elején és végén nagyobb eltérések mutatkoztak, míg 2012 középső időszakában közel egyforma adatokat publikáltak. A párt esetében rendszerint a Medián méri a legnagyobb, az Ipsos pedig a legkisebb támogatottságot, míg a Századvég és a Tárki hasonló eredményeket közöl. A négy intézet adatainak átlaga az első 7 hónap folyamán folyamatosan a 10-11 százalékos sávban stabilizálódott. Augusztustól kezdődően először mindegyik intézet a Jobbik népszerűségének 1-3 százalékpontos visszaesését mérte, az év utolsó hónapjaiban azonban eltérő eredményeket közöltek a kutatók: míg a Századvég és a Tárki a támogatottság stabilizálódását regisztrálta (a 9 százalékos szinten), addig a Medián erősödést (novemberben 11 százalékot), a Szonda-Ipsos viszont további gyengülést mért (decemberben az éves minimumot, 6 százalékot).
2012 folyamán tehát a pártot érintő külső és belső viták csak kis mértékben csökkentették a párt szimpatizánsainak számát (átlagosan 10-ről 9 százalékra). Ugyanakkor az intézetek viszonylag tág intervallumban (6-11 százalék között november és december folyamán) mérték a szélsőjobboldali erő támogatottságát, ami egyrészt a Jobbik szavazóinak elbizonytalanodására utal, másrészt megnehezíti a párt tényleges bázisának becslését.
Januárban folytatódott a Jobbik szavazóinak lassú elbizonytalanodása és lemorzsolódása. Az összes választókorú körében már csupán 6-9 százalékot mérnek esetükben. Ez nyugtalanságot kelt a pártvezetésben és egyre radikálisabb rendpárti, főként cigányellenes akciókra és kezdeményezésekre készteti őket.
A Jobbik a közelmúltban indított kampányaival és népszavazási kezdeményezésével hosszú távú trendet igyekszik megfordítani, nincs azonban könnyű helyzetben, a további növekedési lehetőségei pedig kérdésesek. Nem pusztán a párt körüli botrányos ügyek és a túlságosan erős jobbszélre húzódás miatt, hanem azért is, mert a Fidesz továbbra is igyekszik lefoglalni a tőle jobbra lévő párt témáit (pl. Bayer-ügy), és így versenybe száll azért a választói csoportért, amely a Jobbik és a kormánypárt között hezitálhat. Önmagában ezzel a Fidesz valószínűleg nem lesz képes meggyengíteni a Jobbikot, de a növekedési lehetőségeit megakaszthatja – igaz annak árán, hogy a szélsőséges társadalmi nézetek és eszmék így még tovább erősödhetnek.
Így támogatja az Európai Unió a Jobbikot
2013 január 31. | Szerző: Political Radical
A magyarországi szélsőjobb rossz hírét jelzi, hogy Róma nemrég a Colosseum elsötétítésével tiltakozott a Jobbik eszméi ellen. Az Európai Unió ugyanakkor épp pénzügyi támogatást készül adni annak az európai pártszövetségnek, amelynek a Jobbik is tagja. Az alábbiakban a folyamatban lévő ügy politikai hátterét vizsgáljuk.
Két hét van még hátra az európai szintű politikai pártszövetségeket segítő juttatások megítéléséről szóló európai parlamenti (EP) döntésig. Az uniós támogatásokra olyan szélsőjobboldali pártcsaládok is igényt tartanak, mint az Európai Szabadság Szövetsége (European Allience of Freedom, EAF), illetve – a Jobbikot is soraiban tudó – Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége (Alliance of European National Movements, AENM).
A szélsőjobboldali pártok európai szintű tömörülései
Az EP-ben a pártok vagy képviselőcsoportokba tömörülnek, vagy függetlenként képviselik választóikat. Az EP hét képviselőcsoportja – a független (Non-Inscri, NI) képviselőkkel szemben – érdemben képes befolyásolni az európai jogalkotást. Egy képviselőcsoport létrehozásához legalább 25 európai parlamenti képviselő szükséges, akiknek a tagállamok legalább egynegyedéből kell érkezniük.
Az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségének hédervári találkozója
Mivel a szélsőjobboldali pártok világképe változatos nemzeti mitológiákra épül, gyakran egymással szemben is kirekesztőek, ezért nehezen férnek meg a nagy nemzetközi frakciókban. Erre jó példa a szélsőjobboldali pártokat is magában foglaló európai parlamenti képviselőcsoport, a francia FN és a flamand Vlaams Blok által kezdeményezett Identitás, Hagyomány és Önrendelkezés (Identity, Tradition and Sovreignity, ITS) csoport sorsa. Az ITS 2007-es megalakulását ironikus módon az tette lehetővé, hogy a francia és a flamand radikális pártok szövetségre léptek azon új román és bolgár tagállamok szélsőjobboldali képviselőivel, akik országainak uniós csatlakozását egyébként ellenezték. A csoport azonban nem volt hosszú életű: az olasz Alessandra Mussolini és a román pártagok belső vitájának következtében nem sokkal a megalakulása után felbomlott.
A 2009-ben megválasztott EP-ben a brit euroszkeptikus UKIP dominálta Europe of Freedom and Democracy csoport foglal magában néhány szélsőjobboldaliként meghatározható szerveződést, mint a Szlovák Nemzeti Párt (SNS), a görög LAOS, illetve az olasz Lega Nord. Összességében mégis azt állapíthatjuk meg, hogy a szélsőjobboldalnak nincs egységes képviselete az EP-ben.
Nem csak a brüsszeli és a strasbourgi üléstermekben jöhetnek azonban létre pártszövetségek, hanem az EP-n kívül is. Az ilyen jellegű kooperációhoz szintén szükséges, hogy a pártcsalád a tagállamok legalább egynegyedét lefedje, ám képviselőinek nem feltétlenül kell, hogy mind az EP-ből kerüljenek ki, hanem azok országos vagy regionális parlamenti képviselők is lehetnek (önkormányzatiak azonban nem).
A támogatás mértéke és indoka
Az Európai Unió vezetői azért szorgalmazzák az európai pártszövetségek alapítását, mivel úgy vélik: ezek fontos tényezői az európai integrációnak, valamint „hozzájárulnak az európaiság-tudat kialakításához”. Az EP ezért 2004 óta jelentős pénzügyi juttatásokkal is segíti az európai pártcsaládok szerveződését. Tavaly az EP 11 ilyen szövetséget ismert el, összesen mintegy 18,9 millió euróval támogatva működésüket, illetve további 12 milliót különített el az azokhoz tartozó alapítványok részére. A pártok és alapítványaik a számukra elkülönített juttatást uniós kampányokra, értekezletek szervezésére, valamint kutatások megrendelésére költhetik. Kis kreativitással tehát mindarra, amire egy párt belpolitikai propagandagépezetének működéséhez szükség van.
A támogatások oroszlánrésze a nagy pártcsaládokhoz kerül, ilyenek az Európai Néppárt (EPP) vagy a szocialisták (PES), amelyeket 6,4, illetve 4,3 millió euróval támogatott az EP a 2012-es közös költségvetéséből. A juttatásokra igényt tartó kisebbek között azonban az utóbbi években megjelentek a szélsőjobboldal európai szintű szövetségei is.
Elsőként 2011-ben kapott támogatását az Európai Szabadság Szövetsége (European Alliance of Freedom – EAF), amelynek elnökségében Franz Obermayr (FÖP) és Jean-Marine Le Pen (FN) ül. Az EAF vezetőségének további tagjai a Svéd Demokraták, a belga Vlaams Belang szélsőséges pártjaiból kerültek ki. Az EP csaknem 380 ezer euróval támogatta a pártot a 2011-es és a 2012-es évben is.
2012-ben további két szélsőjobbolali európai pártszövetség is alakult: az egyik a Mozgalom az Európai Szabadságért és Demokráciáért (Movement for a Europe of Liberties and Democracy, MELD), amely olyan radikális pártokat foglal magában, mint a Dán Néppárt és a szlovák SNS; a másik pedig az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége (Alliance of European National Movements, AENM), amelynek alapító tagjai között a Brit Nemzeti Párt, az olasz Fiamma Tricolore és a Jobbik is szerepel. A két pártszövetség 620 ezer, illetve 280 ezer euró támogatást kapott tavaly. Érdekesség, hogy az AENM vezetőségébe tartozik Jean-Marie Le Pen (Jean-Marine Le Pen apja) is, így az Európai Parlament egyszerre két tömörülésen – az EAF-en és az AENM-en – keresztül is támogatja a francia Nemzeti Frontot (és kis túlzással a Le Pen családot).
Egyelőre kevés a nyilvánosság számára is elérhető információ arról, hogy az európai integrációt ellenző pártok miként használják fel az EU-tól kapott pénzeket. A MELD honlapja például eddig egyetlen tanulmány megrendeléséről vagy kampányaktivitásról sem számolt be, míg az AENM-nek jelenleg még saját honlapja sincs. A három radikális pártszövetség közül csupán az EAF-nél követhető jelentősebb nyilvános politikai tevékenység. A párt aktivitásai közé tartozik egy 2011. áprilisi konferencia, ami A szigorú bevándorláspolitika eredményes címmel került megrendezésre Antwerpenben. A konferenciát népszerűsítő plakáton egy fehér birka szerepelt, amint az épp kirúgja a török és a marokkói birkát az európai zászlóval jelzett területekről. Ugyanezen év szeptemberében pedig az EAF Horvátországban folytatott „felvilágosító” kampánykörutat azzal a céllal, hogy informálja a lakosságot az uniós tagság kártékonyságáról, és arra buzdítsa (egyébként sikertelenül) a horvátokat, hogy szavazzanak nemmel a 2012-es EU-s tagságról szóló népszavazáson.
Tiltakozások kezdődtek
A nyíltan EU-ellenes pártokat tömörítő szervezetek uniós közpénzből való támogatása azért is ellentmondásos, mert ezek a pártok aktívan hozzájárulnak az Európai Unión belüli feszültségkeltéshez és az egyes nemzetek közötti gyűlölet szításához. A brit Hope not Hate elnevezésű civil szervezet ezért januárban petíciót nyújtott be az EP képviselőihez, hogy azok indítványozzák a szélsőjobboldali pártok EP-juttatásokra való jogosultságának felülvizsgálását, hogy azok megfelelnek-e a pártfinanszírozási jogszabályoknak. A tavaly ősszel szigorított jogszabály értelmében ugyanis csak olyan európai párt kaphat támogatatást az EP-től, amely tiszteletben tartja a „demokrácia, a jogállamiság és az alapvető jogok védelmét.”
2013. január 14-én 5 képviselőcsoport vezetői indítványozták az EAF és az AENM felülvizsgálásának kezdeményezését Martin Schultznál, az EP elnökénél. Az említett képviselőcsoportok között szerepel az Európai Néppárt, a Szocialisták és Demokraták, az Európai Liberálisok és Demokraták Szövetsége, a Zöldek, és az Európai Egyesült Baloldal is. A petíciót jelenleg 175 EP-képviselő írta alá, így már csak 14 szignó szükséges ahhoz, hogy az Schultz kikérhesse a Parlament Jogi Szolgálat tanácsát a két EP-n kívüli szélsőjobboldali pártszövetség jogosultságával kapcsolatban – még mielőtt az újabb juttatásokról szóló döntés megszületne.
Politikai és társadalmi stratégiák a szélsőjobboldal ellen Lengyelországban
2013 január 25. | Szerző: Political Radical
A szélsőjobboldali pártok eltűnése a lengyel politikai életből nem könyvelhető el a rasszizmus és az antiszemitizmus elleni stratégiák sikertörténeteként – állítja vendégszerzőnk, Michał Bilewicz, a Varsói Egyetem Előítéleteket Kutató Központjának vezetője.
A lengyel politika jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedben. Az új évezred küszöbét viszonylag sokrétű politikai színtérrel lépte át az ország, amely magába foglalta a szociáldemokratákat és a kisgazdapártokat a baloldalon, a kereszténydemokratákat a jobbközépen, valamint különböző nacionalista pártokat a szélsőjobboldalon. Az Európai Unióhoz való csatlakozás idején a politikai élet elsősorban az európai integrációhoz való attitűdök alapján szerveződött újjá. Az uniós tagságot kifejezetten ellenezve különböző szélsőjobboldali pártok jelentek meg, amelyek közül a Lengyel Családok Ligája és az Önvédelem emelkedett ki. Ezek a pártok a csatlakozás előtti vitákat használták fel választói bázisuk felépítésére és mobilizációjára.
A Lengyel Családok Ligája és az Önvédelem párt
Mateusz Piskorski
Az Önvédelem számos tagja egy nyíltan antiszemita felsőoktatási intézménnyel, az Ukrán Nemzetközi Akadémiával állt kapcsolatban. A szervezet a 2005-ös választások idején számos szélsőséges nézetéről ismert politikust üdvözölt soraiban a Nemzeti Pártból, és együttműködött olyan történelmi antiszemita személyiségekkel, mint Bohdan Poreba és Ryszard Filipski. A lengyel parlamentben, a Szejmben az Önvédelem meghatározó egyéniségévé Mateusz Piskorski, egykori sámánista vezér vált. Európa-ellenes, illetve orosz- és beloruszpárti álláspontja mellett a párt végig kitartott a parlamentben.
Az Önvédelemnél is szélsőségesebb vonalat képviselt a Lengyel Családok Ligája. A Ligát a főként a háború előtti nacionalista és antiszemita mozgalom nevét viselő Nemzeti Párt és Nemzeti Demokrata Párt tagjai alapították. A Lengyel Családok Ligájának ifjúsági szervezete, az Összlengyel Ifjúság egy háború előtti ifjúsági mozgalomra emlékeztetett, amely akkoriban erőszakos antiszemita cselekményeiről vált ismertté. A megújult Liga vezetőségébe holokausztrelativizálók (Ryszard Bender), homofób ideológusok (Mirosław Orzechowski, Wojciech Wierzejski) és egykori neonáci szkinhedek (Piotr Farfał) ültek be.
A két párt 2006 és 2007 között a jobboldali populista Jog és Igazságosság pártjával együtt kormányzott. E koalíció nevéhez köthető a lengyel oktatásügy „megreformálása”, a toleranciaoktatás kivonása a tananyagból, illetve különböző személyi változtatások foganatosítása a tanárokat továbbképző intézetekben.
Miután a 2007-es választásokon már csak 1,5, illetve 1,3 százalékot szereztek, mindkét párt eltűnt a politikai színtérről. Csalódott szavazóik egy része ekkor már távolmaradt a szavazófülkéktől, mások a jobboldali pártok valamelyikéhez vándoroltak, főként a Jog és Igazságossághoz, kisebb részben a Polgári Platformhoz.
A 2005-ös parlamenti választásoktól kezdve a politikai színtér két fő rivális párt csataterévé változott, amelyet a Lengyelországról alkotott jövőkép osztott meg. Az egyik oldal a szolidáris, a másik pedig a liberális állam kiépítését támogatta. Mindez eltávolította a szélsőjobboldali agendát a lengyel politikai viták középpontjából, és új témák váltak a lengyel közbeszéd meghatározó kiindulópontjává. A szélsőjobboldali eszmék és fogalmak fokozatosan háttérbe szorultak.
Szélsőjobboldal elleni stratégiák
A szélsőjobboldali pártok eltűnése a lengyel politikai életből mégsem könyvelhető el a rasszizmus, a xenofóbia, és az antiszemitizmus elleni stratégiák sikertörténeteként. A lengyel jogszolgáltatás általában passzív a gyűlöletbeszédet kriminalizáló törvények alkalmazását illetően. A legismertebb ügyészség által visszautasított kivizsgálási kérelmek közé tartozik többek között egy holokauszttagadó eset 2000-ből, illetve a varsói Antyk, antiszemita könyvesbolt ügye 2003-ból. Ez utóbbi esetben a varsói helyi bíróság kijelentette, hogy „a bolttulajdonos csupán az olvasók tájékoztatására törekedett más, bizonyos esetben talán kontroverz szemlélet terjesztésével”.
A rasszizmus visszaszorítására tett sikertelen kísérletek a labdarúgás terén is megfigyelhetőek. 1989 után a lengyel stadionok a szélsőjobboldal bástyai lettek. Az UEFA a 2012-es lengyelországi Labdarúgó Európa-bajnokság idején nemzetközi (UEFA, FIFA) és helyi civil szervezetekkel („Soha többé” társaság) karöltve kampányt is folytatott a fajgyűlölet ellen („Rúgjuk ki a rasszizmust a stadionokból!”, „Tiszteld a sokszínűséget!”). A lengyel futball-huliganizmusban azonban továbbra is meghatározó szerepet tölt be a xenofób és a rasszista retorika. Erről a témáról külön dokumentumfilm is készült a BBC-n „Stadiums of Hate” címmel.
Bár a toleranciaoktatás, illetve a diszkriminációellenes tréningek mára igen elterjedtté és támogatottá váltak Lengyelországban (pl. a Stefan Batory Foundation), az eredmények egyelőre nem túl látványosak. Noha a toleranciára nevelő oktatási programok jól kidolgozottak, nincsenek megfelelően integrálva a közoktatás rendszerébe. A hatékony végrehajtás hiányában így múzeumok, emlékhelyek és közhasznú szervezetek (mint pl. a Nemzetek Közötti Párbeszéd Fóruma) próbálják a formális oktatás hiányosságait pótolni, például a holokauszt témájával kapcsolatban. A toleranciaoktatás megjelenik a nagyvárosi központokon kívül is, ahol helyi szociális szakemberek fejlesztenek ki saját közösségeik számára oktatási projekteket, ezek a jó gyakorlatok azonban eddig nem eredményezték a más etnikai és vallási csoportokkal szemben megnyilvánuló ellenérzések megváltozását. A kutatási eredmények mind azt mutatják, hogy az antiszemita és a xenofób attitűdök mértéke továbbra sem jelentéktelen a lengyel társadalomban, annak ellenére sem, hogy jelenleg nincs érdemi politikai képviseletük.
Kinyilvánítatlan előítéletek és konspirációs elméletek
A szélsőséges pártok hanyatlása tehát, úgy tűnik, nem a szélsőjobb-ellenes szervezetek tevékenységének vagy valamiféle alulról szerveződő társadalmi változásnak köszönhető. A lengyel szélsőjobb felbomlását sokkal inkább az említett pártok botrányai, rossz struktúrái és a párton belüli vitái eredményezték. Az Önvédelem korrupciós ügyei, illetve a Lengyel Családok Ligájának megdöbbentő koalíciója (európai szinten a Declan Ganley Libertas mozgalommal), valamint a fő véleményformálóként működő rádió, a Maryja támogatásának elvesztése zavart okozott a pártok potenciális szavazói körében.
Ezt az általános zavarodottságot jól tükrözte az Előítéleteket Kutató Központ közvélemény-kutatása, amelyet az internethasználók országos mintáján készítettünk a 2011-es választásokat megelőzően. Egy sor politikai és társadalmi témáról kérdeztük a résztvevőket, majd azok etnikai kisebbségekkel szembeni diszkrimináns magatartását mértük, végül pedig azt, hogy a válaszadók mely pártokat támogatják a 2011-es parlamenti választásokon. Az elemzés kimutatta, hogy a nem-szavazó válaszadók valamivel diszkriminatívabban viszonyultak a zsidókhoz, a németekhez és az oroszokhoz, mint a pártot választók. Az összes párt szavazótábora közül csupán a Jog és Igazságosság támogatói bizonyultak előítéletesebbnek.
Hasonló tendencia észlelhető a politikai extrémizmus más fajta megnyilvánulásában is, mint például a politikai konspirációkban való hit vagy más nemzetektől való veszélyeztetettség érzése tekintetében. Az összes vizsgált csoport közül, a nem-szavazók körében volt a legnagyobb mértékű az összeesküvés-elméletekben való hit (noha nem különböztek jelentősen a Jog és Igazságosság szavazótáborától), és a második legnagyobb mértékű a más nemzetektől való félelem.
Összegzés
A lengyel politikai szintér jelenleg csaknem teljes mértékben mentes a szélsőjobboldaltól. A jobboldali pártok etnikai és vallási gyűlölködés nélkül fejezik ki politikai agendájukat. A homofób és antiszemita diskurzus, amely megfigyelhető volt az 1990-es es a korai 2000-es évek Lengyelországában, mára teljesen megszűnt létezni a mainstream politikai életben. Ugyanakkor a kirekesztő, szélsőjobboldaliságot megalapozó attitűdök és gondolkodás továbbra is széles körben elterjedt azon lengyelek között, akik nem vesznek részt a parlamenti választásokon. Ezt a réteget vélhetően könnyen mobilizálhatja egy újraéledő szélsőjobboldali párt egy esetleges gazdasági krízis vagy politikai zavar elmélyedése idején. A jogi, oktatási ellenstratégiák még mindig gyengék Lengyelországban, és ha figyelembe vesszük a társadalmi magatartásmintákat, akkor látható az is, hogy egyelőre a hatékonyságukról sincs sok empirikus bizonyíték.
Hajnali részegség – Az Arany Hajnal és a fiatal támogatói
2013 január 11. | Szerző: Political Radical
Miért támogatja görög fiatalok jelentős része a szélsőjobboldali Arany Hajnalt? Milyen lehetőségeket láthatnak benne? Vagy a kínálati oldalról nézve: mit ígérhet az Arany Hajnal a számukra? A következőkben ezekre a kérdésekre keresi a választ vendégszerzőnk, Félix Anikó, PhD-hallgató.
Görögországban a legutóbbi választásokon a szélsőjobboldali Arany Hajnal (Chryssi Aygi) a szavazatok 6,7%-át nyerte el, maga mögé utasítva ezzel a Demokratikus Baloldalt és a Kommunista Pártot. A szélsőséges eszméket valló párt támogatottsága a férfiak körében 10%, a nők között pedig 4%-os a teljes lakosságot tekintve, ami a legnagyobb nemek szerinti különbség a görög pártok között. Ami talán még ennél is érdekesebb, az a támogatottság vizsgálata a különböző korcsoportok szerint. Az Arany Hajnalról elmondható, hogy a 18-24 éves, és a 25-34 éves korcsoportokban egyaránt a második legnépszerűbb párt, az idősebb korosztályok esetében viszont csak a negyedik vagy ötödik helyen áll a népszerűségi listán. Aggasztó továbbá az is, hogy a szavazati joggal még nem rendelkező fiatalok között is egyre növekszik a népszerűsége. Több iskolában is a pártot támogató diákok csoportokba szerveződnek, nyíltan politizálnak, és sokszor agresszívan nyilvánulnak meg társaik és tanáraik felé.
Kereslet
Amikor megkérdezték a szavazókat arról, hogy mi okból tették le az Arany Hajnal mellett a voksukat, a legtöbben azt válaszolták, hogy a felháborodás, kiábrándultság érzése vezérelte őket. Sokan azzal indokolták szavazatukat, hogy így kívántak nyomást gyakorolni a most hatalmon lévő politikusokra a változtatások érdekében.
A reményvesztettség valóban nem ok nélküli: a görög fiatalok körében több mint 50%-os jelenleg a munkanélküliség. Ez az Eurostat legutóbbi felmérése alapján a legmagasabb arány az Európai Unión belül a fiatalok körében. A fiatal munkanélküliek jelentős része tehát a szélsőséges párt felé kilátástalan helyzete következtében fordul.
Az Arany Hajnalra szavazók sokszor a “bevándorlókérdést”, mint megoldatlan problémát jelölték meg döntésük indoklásaképpen. Ennél sokkal kevesebb szavazó, mindösszesen 13-14% mondta azt, hogy a párt politikai programja miatt adta rájuk a szavazatát. Ugyanennyien indokolták döntésüket azzal, hogy a párt nacionalista szellemisége volt leginkább vonzó. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a szavazók többnyire az aktuális politikai elit ellenében, a kormányzó pártok és politikusok elleni protest-szavazatként tették le a voksukat az Arany Hajnal mellett, valamint az illegális bevándorlók problémájából adódó konfliktus „hatékony” megoldását várták a feltörekvő párttól. Jóval kisebb azoknak az aránya, akik szavazatuk indoklásánál a nyíltan rasszista, gyűlöletkeltő retorikát és programot jelölték volna meg. Következik ebből a kérdés, hogy a fiatalok körében vajon az ideológia másodlagos szerepe a pártválasztásban a tájékozatlanságból fakad-e? Összefügghet-e mindez fiatalabb életkorukkal, netán a tájékozatlanság az alacsonyabb iskolai végzettség következménye?
Az Arany Hajnal szavazói iskolai végzettségük szempontjából nem egységesek. A párt támogatóinak körülbelül fele magas iskolai végzettséggel rendelkezik, több mint 30%-a végzett középiskolát és kevesebb mint 20%, akinek csak általános iskolai végzettsége van. Elmondható tehát, hogy a görög szélsőjobb esetében sem állja meg a helyét az a feltevés, hogy csupán az alacsony végzettségű emberek „menekülnek” a szélsőséges eszmékhez. A görög oktatási rendszer vizsgálata ennek az írásnak a keretein túllépne, azonban felmerül a kérdés, hogy ha a „hiba” nem az iskolai végzettségükben keresendő, vajon a fiatalok tájékozatlansága magyarázható-e az oktatási rendszer esetleges visszásságaival.
A párt népszerűsége a középiskolások körében komoly kihívást jelent a pedagógusok számára is. A fiatalok sokszor félelemben tartják diáktársaikat, illetve azon tanáraikat is, akik szembeszegülnek a nyíltan szélsőséges eszméket valló párttal és a fiatalok abbéli részvételével. A diákok körében tapasztalt nagy arányú népszerűséghez a párt jelentős mértékben hozzájárul aktív mozgósító tevékenységével. Az Arany Hajnal kifejezett céljának tekinti a középiskolások megnyerését, ezért szervezett látogatásokat tesznek iskolákban, sokszor felszólalnak az általuk nemzetietlennek tartott oktatás reformja érdekében, illetve a „hazaáruló” tanárok tevékenységének beszüntetését követelik. A közelmúltban például az egyik képviselőjük a parlamentben az oktatási miniszterhez intézett kérvényt ezzel kapcsolatban. A kérvényben azt az álláspontját fejtette ki, miszerint fel kéne szólítani az iskolákat, hogy élesszék fel az intézményekben a „nemzeti érzelmeket” és a tanítás a „haza, vallás, család” hármas szentsége szellemében folyjon.
Az egyetemisták körében is relatíve nagy népszerűségnek örvend az Arany Hajnal. A párt az egyetemeken szintén konzekvensen kampányol, nemrégiben egy képviselőjük arra szólította fel az egyik egyetem vezetőségét, hogy írják össze, hány külföldi diák tanul az egyes campusokon. Októberben „A fiatalok ünnepe” névvel rendeztek összejövetelt, ahol Nikos Mihaloliakos, a párt vezetője náci karlendítéssel üdvözölte a hozzávetőleg 10000 összegyűlt diákot. Ugyanezen a szombat délutánon az eseményt követően a párt támogatóinak egy csoportja bevándorló árusokra támadt.
A párt ideológiájának egyik központi és talán legszélsőségesebb eleme a nyílt holokauszttagadás, ami a képzett fiatalok körében is megjelenik. Ez volt a kiváltó oka annak az eseménynek, amit Athén egyik legnagyobb egyetemén Hagen Fleischer, egyetemi professzor szervezett, ahol holokauszt-túlélők meghívásával beszélgetésre invitálta a hallgatókat. Mindennek különös aktualitást adott, hogy Nikos Michaloliakos pár nappal az esemény előtt nyíltan tagadta a haláltáborok gázkamráinak létezését egy televíziós interjúban. Külön szót érdemel a szélsőséges párt médiareprezentációja, valamint a görög jogrendszerben a gyűlöletbeszéd és a holokauszttagadáshoz való hozzáállás kérdése. Elmondható, hogy jelenleg nem tiltja törvény a holokauszttagadást az országban, a médiában pedig szemmel láthatólag teret engednek az Arany Hajnalnak. Televíziós vitákra és beszélgetésekre is elhívják képviselőit, aminek talán a legemlékezetesebb „incidense” volt az a közfelháborodást kiváltó eset, amikor egy Arany Hajnal párti képviselő a kamerák előtt nekitámadt egy Syriza párti képviselőnőnek.
Kínálat
Most vizsgáljuk, hogy az Arany Hajnal mit ígér a fiatalok számára, és mit képes ténylegesen nyújtani nekik.
A pártban hangsúlyos szerephez jut a nyíltan agresszív, militáris jelleg. A katonai uniformissal, harcias megjelenéssel hatalmat, erőt sugároz a mozgalom, ami a fiatalok számára különösen vonzó lehet. Ez a tevékenység azonban közel sem merül ki a katonai egyenruhában és a masírozásban. A legtragikusabb következményei a párt népszerűségének a hallatlan méreteket öltő erőszakos bűncselekmények, amiknek célkeresztjében legtöbbször a bevándorlók állnak és a legtöbb esetben az Arany Hajnalhoz tartozó szimpatizánsok követik el azokat.
Ezen esetek feltérképezésére nemrégiben egy ENSZ által létrehozott szerveződés alakult, Racist Violence Recording Network elnevezéssel, ami az elmúlt években a Görögországban megszaporodó rasszista indíttatású támadásokat kívánja regisztrálni. A jelentésük megállapítja, hogy sokszor igen problematikus és kifogásolható a rendőrség és a bíróságok hozzáállása a bűnügyek feltárását illetően. Ez részben annak a következménye, hogy nagyon sokan a rendőrség szolgálatában állók közül is az Arany Hajnallal szimpatizálnak. Ezt bizonyítja, hogy a legutóbbi választásokon azokban a régiókban, ahol rendőrségi központok, bázisok helyezkedtek el, kimutathatóan nagyobb volt az Arany Hajnalra leadott voksok aránya, mint a többi régióban.
A legtöbb esetben ezeket a támadásokat csoportosan, nagyobb társaságban követik el. A bűncselekmények kapcsán látnunk kell, hogy a fiatalok a közös ellenség megkonstruálásával, majd az azzal szembeni nyílt támadásokkal a saját csoport belső kohéziójához is hozzájárulnak, továbberősítve a közösség érzését. Az erőszak tehát, részben, mint közösségformáló erő jelenik meg ebben az esetben.
A frusztráció levezetése a bűnbaknak kikiáltott csoporttal szemben jól ismert jelenség. Az erőszak eszméje, a maszkulinitás, a fizikai erőnlét fontos az Arany Hajnal ideológiájában, a köré épülő szubkultúra is külön figyelmet fordít erre. Jelesül, országszerte működnek olyan edzőtermek, fitness klubok, amelyeket kifejezetten az Arany Hajnal szimpatizánsoknak tartanak fenn, ahova „idegeneket” nem engednek be a párthoz kötődő biztonsági őrök. Továbbá léteznek olyan militarista boltok is, ahol a katonai uniformisok összes tartozéka megtalálható: bakancsok, pólók, kesztyűk, sapkák és egyéb kiegészítők. Az egymást átfedő kapcsolatokat jól példázza, hogy Elias Panagiotaros-nak, a párt egyik prominens tagjának, saját militarista boltja van a fővárosban, ahol ezeket a „tartozékokat” megvásárolhatják a szubkultúra tagjai.
Az Arany Hajnal fiatalos arculatát is nagyban meghatározó online médiahasználat. A párt honlapja rendkívül naprakész információkat tartalmaz, és a szubkultúrához kötődő szerveződések is igen aktív online jelenlétről tesznek tanúbizonyságot. Érdekes adalékul szolgál, hogy kiemelt online aktivitás jellemzi a párthoz kötődő nőket: az Arany Hajnalt támogató nők egy csoportja külön blogot vezet, ahol a mozgalomhoz kötődő tevékenységükről számolnak be. Emellett elmondható, hogy a fiatalos profilhoz hozzájárul egyfajta zenei ízlésvilág is, amely leginkább a náci rock zene címszóval jellemezhető a mai Görögországban. A szubkulturális zenekarok közül az egyik legnépszerűbb a Pogrom nevet viseli, amely dalszövegeiben nyíltan az idegenek és bevándorlók ellen uszít. Ezt a következő dalrészlet is bizonyítja: „Rockzene az apáink földjének szól, ez a mi zenénk, nem akarunk parazitákat és idegeneket a földünkön…”. Megemlíthetnénk egy másikat is, ami az Auschwitz címet viseli és nyílt antiszemita szöveggel bír. A párt és a szubkultúra kapcsolatát a zene terén is különös összefonódások jellemzik: a Pogrom volt frontembere, Artemios Matthaiopoulos, ma parlamenti képviselő az Arany Hajnal frakciójában. Az alternatív nyilvánosság megteremtése az internet segítségével, az alternatív történelmi narratívák megjelenése a nyílt holokauszttagadással, valamint a kiépült zenei és fogyasztói szubkultúra talán valamivel érthetőbbé teszi számunkra a párt népszerűségét a fiatalok körében.
Sokan úgy értelmezik a párt sikerét, mint egy nem várt fordulatot, mint ami hirtelen jelent meg a politikai palettán. Azonban mások rávilágítanak arra a tényre, hogy egyes problémák, amiket az írásom első felében mutattam be, már régebben „megágyazták” a lehetőségét egy ilyen jellegű párt feltörekvésének. Az Arany Hajnal tehát, ahogy egy Guardian cikkben olvashatjuk, „nem csupán egy párt: mozgalom, szubkultúra, egy virulens erő, egy hálózat, ami beépült a rendőrség szervezeteibe és az igazságszolgáltatásba is.” Feltehetőleg ez a komplex rendszer nem csupán az utóbbi egy év terméke, a mozgalomnak így a „látható jelek” felbukkanása előtti előzményei vannak. Ennek feltárása azonban már egy következő írás témájául kell, hogy szolgáljon.
Ezt ne csináld a szélsőjobbal! – a svéd és a francia recept
2012 december 21. | Szerző: Political Radical
Nem létezik általános sikerrecept a szélsőjobbal szemben. Az alábbiakban Vidhya Ramalingam, az Institute for Strategic Dialogue projektkoordinátora a svéd és a francia példán keresztül mutatja be, hogyan vallhatnak látványosan kudarcot a szélsőjobboldali pártokkal szemben alkalmazott stratégiák.
VIDHYA RAMALINGAM
Svédország: A stigmatizáció veszélye
A svéd politikai kultúrára hagyományosan jellemző a bevándorlókkal szembeni magas fokú nyitottság. Még a konzervatív pártok is elkötelezettek a multikulturalizmus eszméje mellett, és európai párttestvéreikkel ellentétben a bevándorlás ügyének viszonylag kevés figyelmet szenteltek – egészen a legutóbbi időkig. Vezető politikusok Svédországban ritkán tesznek bevándorlás-ellenes kijelentéseket, ha mégis, akkor a rasszizmus erős közéleti elutasítása miatt könnyen lemondásra kényszerülhetnek.
Ebben a környezetben jelent meg az szélsőjobboldali eszméket hangoztató párt, a Svéd Demokraták”(Sverigedemokraterna, SD) 1988-ban. Bár kezdetben skinhead és újnáci mozgalmakat magába tömörítő politikai szervezetként működtek, az 1990-es évek folyamán fokozatos megtisztultak a fehér felsőbbrendűségi ideológiától és annak képviselőitől. 2001-re a pártnak sikerült kialakítania egy mérsékeltebb imázst, ami közel állt más, európai bevándorlás-ellenes pártok arculatához. Ezzel az átváltozással egy időben a népszerűségük is fokozatosan nőni kezdett. A 2002-es 1.4%-ról, 2006-ban 2.9%-es támogatottságot szereztek, mígnem 2010-ben már 5.7%-kal sikerült 20 helyet is szerezniük a svéd parlamentben.
A svéd mainstream pártok szigorú elzárkózással reagáltak a szélsőjobb megjelenésére. Amint 2011-ben az SD a parlamentbe került a többi párt összefogott és olyan törvénymódosításokat hozott, amely még inkább liberalizálta a svéd bevándorlási politikát. Az új törvény értelmében például lehetőségük nyílt hivatalos okmányokkal nem rendelkező bevándorlók számára, hogy ezentúl egészségügyi ellátáshoz jussanak sürgőségi esetekben, vagy pedig arra, hogy beírassák gyermekeiket állami oktatási intézményekbe. A főbb pártok elsődleges célja a törvénymódosítással az volt, hogy megakadályozzák, hogy az SD bármilyen hatást gyakoroljon a bevándorlásügyre.
A módosításokkal egyidejűleg a nyilatkozatok szintjén is kezdetét vette az SD stigmatizációja. A svéd politikusok a párt nevét és a „rasszista” jelzőt szinonimaként kezdték használni, és olyan kijelentéseket tettek, amelyekben minduntalan hangsúlyozták, hogy „a rasszizmus „idegen” Svédország számára, illetve hogy az „SD nem svéd jelenség, és ennek így is kell maradnia.”
A politikai elit, a civil társadalom és média a következetes elutasítással teljes politikai karanténba zárta a szélsőjobboldalt. A kampányröplapok kézbesítését például megtagadta a posta, a meghatározó svéd orgánumok pedig szintén megtagadták az SD számára a reklámfelülethez való hozzáférést.
Mindennek az lett a következménye, hogy az SD kevésbé lett látható, védekező pozícióba került és folyamatosan igyekeznie kellett, hogy elfedje szélsőséges mivoltát. Ugyanakkor a pártnak sikerült tőkét is kovácsolnia az áldozati szerepből, és éppen a teljes háttérbeszorítási kísérletek miatt növekedett a párt iránti közérdeklődés.
Az SD pedig igyekezett is megragadni minden lehetőséget, hogy felhívja a figyelmet a vele szemben alkalmazott eszközökre, amelyekkel cenzúrázni vagy elnyomni próbálták. Még külföldön is magukra irányították a figyelmet. A 2010-es választásokat megelőzően például több dán párt kérvénnyel fordult az Európai Bizottsághoz azért, hogy küldjenek ki nemzetközi választási megfigyelőket, akik monitorozzák az SD-vel szembeni bánásmódot. A közszolgálati médiából való kizárás hozzájárult ahhoz, hogy a párt egyéb nyilvános csatornái keresettebbé váltak. Ezt a jelenséget jól példázza az a 2010-es SD kampányfilm, amelyet a svéd médiumok betiltottak, viszont az fokozott nézettségre tett szert az interneten.
A teljes politikai karantén tehát, mely részben indokoltnak és kezdetben hatékonynak tűnt, később már kifejezetten segítette az Svéd Demokratákat a parlamentbe kerülésben.
Franciaország: udvarlás a szélsőjobb szavazóknak
A francia példa éppen ellentétes a svédországival. A francia Front National (Nemzeti Front, FN) a bevándorlás-ellenes szélsőjobboldali pártok prototípusának tekinthető Európában. A párt vezető szerepet játszott az új európai szélsőjobboldal ideológiai keretének kiépítésében, a nemzetközi szövetségépítésre irányuló tevékenységek kezdeményezésében, és egyben szimbolikus és anyagi juttatásokat is biztosított a szárnyukat nyitogató szélsőjobboldali pártoknak Európában. A Jean-Marie Le Pen által 1972-ben alapított párt a 90-es évekre meghatározó tényezővé nőtte ki magát a francia politikában. Támogatottsága 4 és 16% között mozgott. A legutóbbi választások előtt Jean-Marie Le Pen lánya, Marine Le Pen vette át a párt vezetését, és a korábbiaknál némileg mérsékeltebb hangot megütve az FN minden eddig elért népszerűségét megdöntötte: 17,9%-os támogatottságot ért el a 2010-es elnökválasztáson.
A francia politikai környezet jelentősen eltér a svédtől a tekintetben, hogy a bevándorlás témája Franciaországban sokkal inkább átpolitizált. A jobb és baloldal közt nincs konszenzus az ügyben, és alkalmanként vezető politikusok is megfogalmaztak olyan üzeneteket a bevándorlókról, amelyek nem álltak távol a szélsőjobboldal által hirdetett nézetektől. A parlamenti pártok rendre elzárkóztak az FN-nel való koalíciókötéstől, de az FN által propagált ideológiával és politikával kapcsolatban már kevésbé foglaltak világos álláspontot. A francia jobboldal már Mitterand elnöksége idején átvette Le Pen témáit és üzeneteit azért, hogy kritikus álláspontot tudjon megfogalmazni az akkori bevándorlási politikával szemben. Az utóbbi években pedig Sarkozy elnök is kihasználta a bevándorlásellenes diskurzust, elnöksége idején betiltották a niqab nyilvános viseletét és egy sor más rendeletet született a muszlimokkal, a cigányokkal és más migránsokkal szemben. E rendelkezések segítségével Sarkozy igyekezett megához csalogatni az FN szavazóit, amely részben sikerült is neki.
Sarkozy stratégiája kezdetben beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Becslések szerint csaknem 69 százaléka azon szavazóknak akik 2002-ben Le Penre szavaztak, 2007-ben Sarkozynek adták voksukat. Mindez azonban csak egy bizonyos pontig működött, és hosszú távon az FN ideológiájának teljes legitimálását szolgálta. Ráadásul azzal, hogy Sarkozy a „mérsékelt” és „radikális” jobb közti határt feszegette sok tekintetben többet ártott saját pártjának, az UMP-nek, mint amennyire sikerült az FN-t féken tartania. Elnöksége után az UMP ideológiai ellentmondásosságba keveredett amint megpróbálta újdonsült szélsőjobb szavazótáborát és a szalonképes párt imázsát is együtt fenntartani a nyilvánosság előtt. Magán a párton beül is törésvonal alakult ki azt illetően, hogy az UMP melyik úton haladjon tovább. Jelenleg még nem világos melyik vonal lesz az irányadó. A novemberben megválasztott pártvezér, a Sarkozy által is patronált Jean-Francois Copé, például épp a szélsőjobbhoz közel álló vonalból került ki. Nemrég jelent meg új könyve Manifeste pour une droite décomplexée („Kiáltvány egy szabad jobboldalért”), amely az FN-hez hasonlatosan érvel a bevándorlók ellen.
Összegzés
Nem létezik egyetlen helyes módszer, mellyel a szélsőjobboldal térnyerése megakadályozható. A svéd eset szemlélteti, hogy ha a demokráciák túlságosan elfojtják és stigmatizálják a szélsőjobbot, akkor az nem pusztán kontraproduktívvá válhat, hanem a demokrácia önellentmondásosságához is vezethet. Az SD aktivistái és szavazói ellen tett lépések ugyanis némely esetben a demokrácia játékszabályainak áthágását eredményezték Svédországban. Sőt, az intézkedések amelyek „rasszizmussal” bélyegezték meg az SD-t, ugyanúgy megbélyegezték a svéd társadalom 5,7 százalékát is, akik az SD-re szavaztak. Ezzel a réteggel a politikusoknak meg kell tanulniuk kommunikálni, nem zárhatják őket ki minduntalan a politikai közösségből.
A francia eset ezzel szemben azt szemlélteti, hogy a szélsőjobb szavazóit nem lehet negatív következmények nélkül, bevándorlóellenes üzenetekkel elcsábítani. Sarkozy stratégiája megosztotta a saját pártját, súlyos belharcokat és ideológiai összeférhetetlenséget idézett elő.
A hosszú távú és következetes politika olyan, amely nem csak az extrém pártok legyőzésére irányul, hanem az extrém politikára és az azt tápláló ideológiára is. Nyílt párbeszédre és nyilvános vitákra van szükség azokról a témákról (bevándorlás, idegenektől való félelem, rasszizmus) amelyeket a szélsőjobboldal meglovagol, és meg kell világosan magyarázni a választóknak azt is, hogy mikor és miért van szükség bizonyos eljárások változtatására. Ezen felül tudomásul kell venni azt is, hogy a szélsőjobboldal sikere túlmutat a bevándorlóellenes alapprogramon, és egy tágabb társadalmi elégedetlenségre hívja fel a figyelmet, ami a mindenkori politikai intézmények és a választók közti távolságból fakad. A szélsőjobb elleni harcnak együtt kell járnia olyan lépésekkel, amelyek sikeres eredményeket tudnak felmutatni az integrációs politikában, illetve egyes a társadalmi struktúrát érintő témákban, mint például a szegénység vagy a fiatalok munkanélkülisége. Kifinomult reakcióra van szükség a főáramú politikai pártok részéről, ha választ akarnak adni a populizmus, elégedetlenség és előítélet kihívásaira Európában.
Political Radical
A Political Capital szakértőinek és vendégszerzőinek tematikus blogja a társadalmi, politikai szélsőségekről
és az összeesküvés-elméletekről.
PARTNEREK
Ki a deviáns?
2013 július 4. | Szerző: politicalradical
A magyar társadalom továbbra sem nevezhető túlságosan elfogadónak a melegeket illetően, de a kutatások szerint az erős homofóbiának sincs társadalmi többsége. Ezt mutatja az is, hogy ma már könnyen nevetségessé válhatnak a Pride résztvevőit listázni készülő, ám saját nevüket és arcukat nem vállaló szélsőjobboldaliak.
„Idén sem hagyjuk rejtőzködni a buzikat” – írták lelkesen a szélsőjobboldali Deres.tv rejtőzködő szerkesztői az idei Pride épp nem elbújni készülő résztvevőit listázó cikkükben. Ám az akció fordítva sült el, a honlapot ugyanis elárasztották az önként jelentkezők, akik azt sérelmezték, hogy őket miért felejtették le a „köcsöglistáról”. A bátran névtelenségbe burkolózó szerkesztők ezt követően megpróbáltak azzal letudni a dolgot, hogy a lista ettől kezdve magától íródik, így ők elérték a céljukat. Nyilvánvaló azonban, hogy ennek épp a fordítottja igaz, hiszen a személyes adatok – egyébként törvénytelen – nyilvánosságra hozásának a gyűlölet- és a félelemkeltés lett volna a célja, ami az önként jelentkezőknek köszönhetően most már aligha valósulhat meg.
Többször írtunk már arról, hogy a szélsőjobboldallal szemben a nevetségessé tétel és a politikai kiállás több eredményt hozhat, mint az általában preferált jogi eszközök és a démonizálás. A mostani homofóbia-ellenes spontán akció ennek tökéletes példája: a szélsőjobboldali portál szerkesztői nem ijesztőek, hanem szánalmasak és nevetségesek lettek, a listájukra való felkerülés pedig nem félelmet váltott ki, hanem büszkeséget. Ráadásul az egész akció annyira a visszájára fordult, hogy jó eséllyel még a melegfelvonuláson résztvevők számát is sikerült növelnie a „köcsöglista” kezdeményezőinek, és nem mellesleg nagy reklámot is csináltak a rendezvénynek.
Kép a „Jogunk van felkerülni a köcsöglistára” Facebook-csoport oldaláról (forrás)
Kell ehhez persze a megfelelő társadalmi környezet is, mert például a magyarnál sokkal homofóbabb közvéleménnyel rendelkező Oroszországban, Szerbiában vagy éppen Ukrajnában (a délkelet-európai országokban tapasztalható homoszexuális-ellenességről elemzésünket lásd itt) még aligha lehetett volna sikeres egy ilyen szélsőjobb-ellenes akció. Magyarországon azonban – a meglévő és kétségtelenül erős előítéletek ellenére – nem beszélhetünk arról, hogy egyértelmű társadalmi többsége lenne a homofóbiának.
A European Social Survey legutóbbi, 2010-es adatfelvétele szerint a magyar társadalom közel fele egyetért azzal a kijelentéssel, miszerint „Hagyni kell, hogy a meleg férfiak, és a leszbikus nők szabadon éljék az életüket melegként és leszbikusként úgy, ahogy akarják”. Az egyet nem értők egyértelműen kisebbségben vannak, a megkérdezettek ötödét teszik ki. Az Ipsos legfrissebb felmérése szerint a magyarok 51 százaléka egyetért azzal, hogy hivatalosan elismerjék az azonos neműek élettársi kapcsolatát, míg 26 százalék ellenzi ezt. A megkérdezettek 30 százaléka még az azonos neműek házasságát is támogatta, annak ellenére, hogy Magyarországon erre nincs törvényes lehetőség; az ellenzők aránya ebben a kérdésben 47 százalék. Abszolút elutasító többség pedig csak az örökbefogadás kérdésében mutatkozik, 58 százaléka mondja ugyanis azt, hogy az azonos nemű párok ne rendelkezzenek hasonló jogokkal a gyermekvállalás terén, mint a heteroszexuálisok.
Vonagló, magamutogató ellentüntetők 2011-ben (forrás)
Bár a jelenlegi törvényhozási gyakorlat és a kormánypárti retorika jóval kevesebb bizakodásra ad okot (két kiragadott példa: a miniszterelnök Strasbourgban „négyezer éves tradícióként” védte a család leszűkítő, egy nő és egy férfi házasságán alapuló alkotmányos definícióját, a KDNP frakcióvezetője pedig az Európa-napon az uniós bürokratákat „dekadens világnézetű deviánsok”-ként aposztrofálta), úgy tűnik: a magyar társadalom többsége továbbra sem pártolja a vulgáris, nyílt és erőszakos homofóbiát.
Oldal ajánlása emailben
X